Hogyan éltem meg az iskolaváltást? //2018//

Sziasztok! Egy komolyabb témával érkeztem nektek: Hogyan is éltem meg az iskolaváltást? Ha érdekel titeket az én személyes tapasztalatom, vagy esetleg ti is most ez előtt álltok, akkor mindenképp olvassátok el ezt a bejegyzést! (Kommentbe nyugodtan írjátok le személyes élményeiteket :))

Hogyan éltem meg az iskolaváltást?

 

  Biztosan most azt gondoljátok, hogy én személyes okokból váltottam iskolát, ami részben szerepet játszott, de nem ez irányított. Most léptem gimnazista éveimbe, de én hatosztályos gimnáziumba járok, tehát az általános iskolát nem jártam végig. 

  Korábban fel sem merült bennem, hogy én ott hagyom az osztályomat, mert jól éreztem magamat, nem volt nehéz és igazából nagyon semmi kifogásom nem volt ellene. A felsős osztályfőnököm ajánlotta, hogy menjek át egy erősebb iskolába, mert olyan képességekkel rendelkezem, ami messze meghaladja ezt az általános iskolás szintet. Megígértük neki édesanyámmal, hogy gondolkozunk rajta és arra a döntésre jutottunk, hogy megpróbálom, lesz ami lesz. Ha felvesznek elmegyek, de ha nem, sebaj, akkor maradok és ugyanebbe az iskolába jelentkezek 8. után. Ez azonban egy idő után szóba sem jöhetett. Barátnőmmel kikerültünk az osztály szélére, elvesztettem régi barátaimat és barátnőm, meg rajta kívül 2 lány (akik nem jöttek át) maradtunk meg egymásnak. A tanárok mind direkt szekáltak minket, volt, hogy egész történelem órán fent volt a kezem (nyilván egyszer sem szólított fel a tanár) és óra végén még a tiszta egyes Zolika is kapott egy órai munka ötöst csak én nem. Képes volt az arcomba köpni, hogy egyszer sem tettem fel a kezemet. Azután már tényleg egyszer sem jelentkeztem, és így tovább minden órán. Osztályfőnökömtől azt is megkaptam, hogy soha semmire nem fogom vinni az életben, mert én csendesebb voltam, visszafogottabb. Ebben csak az a legrosszabb, hogy ő mondta azt, hogy inkább menjek át egy erőseb suliba. Mára már ki is lettem tiltva az intézményből, ami őszintén...nem is zavar. Na, de ennyit nagy vonalakban az okokról, hogy miért váltottam. (Azt elfelejtettem említeni, de gondolom kitaláltátok, hogy igen, felvettek és nem is akárhanyadiknak) Jöjjön is az, amiről ennek a posztnak szólnia kell :)

  Augusztus utolsó hetében volt a gólyatábor, ami miatt már hetek óta nagyon izgultam. Mint korábban említettem már, én nagyon nehezen illeszkedem be új társaságba. Pont emiatt féltem annyira, hogy mi lesz ha nem sikerül, ha 6 évig nem tudok beilleszkedni. Volt egy lány (neveket nem szeretnék írni, legyen mondjuk...Gizike), tehát volt Gizike, akivel mi már korábban is ismertük egymást és vele voltam igazából, meg egy lány, akivel korábban oviba voltunk legjobb barátok és még (legyen Margit) Margit akivel akkor lettünk nagyon jóba. Mi így négyen egy verhetetlen négyest alkottunk. Én eldöntöttem, hogy nyílt leszek és nem hagyom, hogy a félénkségem győzzön. Teljesen magamat adtam, nem féltem attól, hogy nem fogadtnak el (legalábbis elnyomtam magamban ezt az érzést) és hamar mind az egész osztály egy annyira jó közösség lettünk sec-perc alatt. A gólyatábor egy valóságos filmbeli álom volt. Minden egyes pillanatát imádtam. Csak jött az iskola. Gizike, Margit, az ovis legjobb barátnőm (ő most a legjobb barátnőm, nevét egyenlőre biztosan nem fedem fel) és én négyen nagyon jól elvoltunk. Volt egy pályázat, amivel a mi évfolyamunk kimehetett Erdélybe egy hétre. Na, akkor minden megváltozott.

  A buszon Gizike és Margit együtt ültek. Úgy volt, hogy majd ő eléjük ülünk a legjobb barátnőmmel. Hát, mégsem mivel Juditka (Jézusom ezek a nevek XD) és Leila ültek velük. Jó, sebaj, úgy volt, hogy lesz ilyen csapatmunka, ott úgyis együtt leszünk, hiszen már egy hónapja megbeszéltük. Ahha, persze. Megkérdeztük, hogy ugye biztos együtt leszünk e, erre Gizike:

-Jajj, bocsi, mi Margittal Juditkáékkal leszünk, ők hamarabb kérdezték, ugye nem haragszotok?- na itt már kezdett betelni a pohár. Egész úton Gizikéék konkrétan levegőnek néztek minket a legjobb barátnőmmel. Egy este vacsoránál Margit sírva jött le. Megbeszéltük a legjobb barátnőmmel, hogy vacsi után elmegyünk a szobájukba és megkérdezzük, mi történt. Bekopogtunk, beengedtek és levegőnek néztek. Konkrétan mintha szellemek lennénk akiket észre sem vettek. Nekem elegem lett, kirohantam a szobából el a miénkbe és sírva rogytam le a földre. A barátnőm kicsivel később utánam jött és megvígasztalt. Akkor mindketten eldöntöttük, hogy vége. Ennyi volt. Nem is foglalkoztunk velük és így új barátokra tettünk szert. Ma, hatan vagyunk együtt. Mondanom sem kell Gizikéék az iskolában úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Igazából örülök, hogy ez mind megtörtént, mert most már ismerem milyen is Gizike bájos, mosolygós, kedves leple alatt. Egy rothadó alma. Azóta Margittal sincsen jóban annyira.

  Még róluk órákat tudnék mesélni, de akkor már nagyon eltérnék a témától. Az egésznek a lényege, hogy ha új közegbe érkeztek, ne féljetek magatokat adni. És attól se tartsatok, hogy nem fogadnak be, hogy téged úgysem kedvelnének. Ez nem igaz. Ugyanolyan különleges vagy, mint bárki más, ugyanannyit érsz. Ha pedig valaki eldob magától, nem menj utána, ne küzdj érte (persze, ez nem minden esetben érvényes, van amikor igenis küzdeni kell, de fel fogod ismerni mikor melyiket kell tenned), hanem keress olyan embereket, akik elfogadnak. :))

  Ennyi lett volna ez a poszt, remélem egy kicsit tudtam segíteni a saját tapasztalatommal! Puszi, sziasztok! <3 

Varázslatos Ének 1.rész 16. fejezet

Hellosztok! Igazából úgy terveztem, hogy ezt a részt még hétköznap valamikor kirakom, de mivel néhány kedves tanárom úgy döntött, hogy ilyenkor év végén sem restek témazárókat javítani, így ez elmaradt. De sebaj, már csak 14 nap (nekem 13 haha) és vége (aminek személy szerint én nem annyira örülök) Egyébként láttátok instagrammon a könyv kritikámat? Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

 Varázslatos Ének

1.rész

16. fejezet

  Mind asztalhoz ültünk, amikor valaki kopogtatott. Olivia azonnal felpattant és kinyitotta az ajtót. Hangosan köszöntötte az illetőt és egy nagy csokor virággal valamint egy férfival az oldalán illeget be a konyhába.
-Emberek ő itt jó barátom, John Goss...

-John, ő itt Flora Griffin- mutatott rám Olivia- a keresztlányom, Stefan Godwill a Haviscol egyik kiváló tanára, egyben az Uralkodók vezető embere és Steward Moppy, Flora egyik barátja. Miért nem foglalsz helyet? Mi is most kezdtünk neki a reggelinek.- mondta a nő és kihúzott egy széket, majd villámgyorsan még egy terítéket tett ki az asztalra. John leült és szedett magának Olivia isteni rántottájából és még egy-egy finomságot is magához vett. Mind nekikezdtünk az étel elfogyasztásához. Sokáig senki sem szólt egy szót sem, csak csendben ettünk egymás mellett. John törte meg a hallgatást:
-Olivia, a fiamat nem láttad esetleg? Előre küldtem, de nem láttam itt a házban, ha megint elkóborolt én...

-Találkoztam vele! Valószínűleg az erdőben sétálgathat, nyugi John, nagy fiú már, tud vigyázni magára.-nyugtatta Olivia a férfit. Én leraktam az evőeszközöket és készültem felmenni a szobámba, amikor támadt egy ötletem.
-Olivia! Elmehetnék én is sétálni egyet? Muszáj lenne kiszellőztetnem az agyamat és...
-Nem!- vágott közbe Stefan professzor határozottan. Villáját lerakta és keményen a szemembe nézett. Komolyan mondom, én nem hittem volna, hogy ez az ember képes akár egy órán keresztül is ilyen komor maradni. Rémisztő.- Szó sem lehet róla, Flora! Meg kell beszélnünk néhány fontos dolgot és amúgy sem kószálhatsz egyedül egy teljesen ismeretlen vidéken, védtelenül ráadásul úgy, hogy semmit nem tudsz a mi világunkról!
-Stefan, egy séta senkinek nem fog megártani.- próbálkozott a nénikém- egyébként is, itt van Daniel, ő majd vigyáz rá. Mindössze 1 óráról lenne szó.
-1 óra és nem kevesebb.- mondta határozottan a professzor, majd visszatért az evéshez.

Bólintottam és kiléptem az ajtón. Daniel a teraszon állt és engem nézett.
-Figyelj, arról lenne szó, hogy...- kezdtem bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.
-Igen, tudom. Mindent hallottam. Valakinek bébiszitterre van szüksége. Na, gyere menjünk, akad jobb dolgom is.- azzal meg is indult az erdő felé, hátra sem nézve, hogy vajon követem e. Nekiiramodtam éls próbáltam utolérni. A könnyű szellőben félhosszú, aranybarna haja meglibbent, ahogyan a nap rávetült, csak úgy ragyogott. Káprázatos volt. 

  Halkan ballagtunk egymás mellett. Többszöri beszélgetési kísérletem valahogy mindig csődbe ment. Szó szerint hárította a csevegés bármilyen formáját, úgyhogy feladtam és inkább az erdőt csodáltam. Az egésznek volt egy varázslatos hangulata. A levelek lilás fényt vetítettek, a madarak daloltak és az a sercegő hang, amit a fűszálak adtak ki, ahogyan a szél megcirógatta őket, mesés volt. Néhány állat is megfordult a közelünkbe, de amint megéreztek minket, már iszkoltak is tovább. A felhők lomhán haladtak az égen, a virágok, meg csak úgy illatoztak. Bennük a méhecskék szorgosan gyűjtötték a virágport. Egy szivárvány szárnyú pillangó pihent meg az ujjaimon. Daniel azonban ebből az egészből semmit nem vett észre. Elmerül a saját kis világában és csak néha-néha pillantott föl révületéből, ám akkor sem látott, csak nézett maga elé. Egy idő után, megelégeltem ezt a csendet és búskomorságot.
-Miért nem tudod élvezni ezt a frissességet, varázslatot, amit ez az erdő nyújt? Hogy tudsz ennyi meseszép dolog előtt úgy elsétálni, mint akit most visznek a saját temetésére?
-Semmi közöd hozzá.- rázott le ezzel a három szóval, amivel már tényleg az őrületbe kergetett. Nem! Ilyet nem fogunk játszani. 
-Daniel, valami bánt vagy esetleg...
-Mit akarsz tőlem, Fifi?
-Flora...
-Az tök mindegy.
-Én csak...beszélgetni szeretnék. Komolyan, olyan vagy, mint egy élőhalott!-mondtam. Ő megtorpant és rám emelte kék szemét, amiben vidámság bujkált, ám az arcának többi vonása kemény maradt. Áh, akkor mégsem egy zombi, tud ő boldog is lenni, csak ki kell belőle csalni.- de fogalmazhatnék úgy is, hogy olyan vagy, mint egy beszívott amszterdami.- na erre már a szája is egy pöppet felfelé görbült. Annyira aranyosan mosolygott, mint egy kisfiú.
-Élőhalott és beszívott amszterdami? És én még azt hittem, hogy egy kis kockával van dolgom. Mond csak, Fifi, hogy kerültél ide?
-Hát, az egy...elég hosszú történet.- mondtam, kicsit feszengve. Nem volt nagyon ínyemre, ezen a témán gondolkozni, mert az egész délutánom erről fog szólni és még egy kicsit élvezném ezt a szabadságot.
-Te akartál beszélgetni, de egy egyszerű kérdésre sem válaszolsz. Na sebaj. Akkor mesélj, Londonban mivel foglalatoskodtál?-kérdezte közömbösen, de a szemében láttam, hogy valóban érdekli a téma. Igazából erről sem szívesen beszélgettem volna, de ha ezt közlöm vele, akkor azért kicsit felmenne benne a pumpa, úgyhogy próbáltam tömören összefoglalni:
-Tanultam és igazából...éltem unalmas és túl normális életemet, amit...azért néhanapján visszasírok, de mindenképpen ez a helyzetem sokkal jobb, mint a mostani.
-Valahogy úgy érzem erre sem szívesen válaszolnál.- mondta mosolyogva, mindenféle gúny nélkül. Egy 5 perces beszélgetés alatt, már kétszer is meglepett ez a fiú, azta.- Úgy hallottam, zongorázol és nem is rosszul. Apám is játszott valamikor, bár mostanában a zongora inkább csak porfogónak áll a házban.
-Tényleg?- tévedtem. Háromszor lepett meg- és te is játszol valamilyen hangszeren?
-Áh, dehogy is. Én nem vagyok egy múzsa lélek. Jobban szeretek sportolni valamit. Például...lovagolni vagy esetleg kajakozni. Régen versenyeken is voltam, amiket hahh, nem dicsekedés gyanánt, de általában én nyertem meg.- mondta kidüllesztett mellel. Én csak a szememet forgatva belebokszoltam a vállába.
-Lovagolni mindig is akartam, de...ha árvaházban élsz, nem sok esélyed van az ilyesfajta újdonságok kipróbálására.- mondtam szomorkás mosollyal. Emlékszem, kiskoromba mindig is nagy álmom volt, hogy egy éj fekete lovon ülhessek. Ám, ennek a megvalósítására nem volt sok esélyem és már le is mondtam róla. Csupán gyerekes ábrándozásként gondoltam mindig is rá.
-Egyszer eljöhetnél velem egy körre. Szerintem tudom is már melyik lóval illenétek össze...- mosolygott sejtelmesen, kék szeme csak úgy ragyogott a délelőtti napsütésben- viszont, most már ideje hazamenni, mert lassacskán letelik az az egy óra.

  Mikor visszaértünk, Stefan professzor és Stew már a nappaliban vártak rám. Daniel kint maradt az apjával a kertben. Leültem a kanapéra a professzor és a fiú elé, majd hallgatásba merülve vártam, hogy akkor most vége a vidám időtöltésnek. Jöhetnek a komoly fejtörések, nézeteltérések és minden ami a meggondolatlanságomnak a következménye.

De még mindig tudom, hogy valami vár rám, valamit helyre kell hoznom. Nem hiába döntöttem így. Nem lesz felesleges ez a kis kitérő. Ha kell, néhány szabállyal szembe megyek, de nekem itt van egy feladatom, valami, ami vár rám. Kinéztem a nappali ablakán és a fehér oroszlán szemébe néztem. Hűvös szeme szinte sürgetően hatott a lelkembe. Az emeletre pillantott és egy ugrással már sehol sem volt. Megráztam a fejemet, de nem tért vissza. Hova mehetett? Utána kéne mennem...de most nem lehet. Mi lesz, ha itt a lehetőség én pedig elszalasztom. "Éjfélkor az erdőben" Hallottam az oroszlán mély, bizsergető hangját. A szoba sarkában egy villanást láttam és szembe találtam magamat a fehér oroszlánnal. Szája nem mozgott, de lassan, tagoltan ismételgette. "Éjfélkor az erdőben" Bólintottam és az állat elhallgatott. Nem ment sehova, csak nézett a szemembe. Felálltam, de a lábaim nem tartottak meg. Szólni akartam, de hang nem jött ki a torkomon. A fehér oroszlán megfordult és egy villanással semmivé lett. Mintha itt sem lett volna. Az elmém újra kitágult és a szemem újra a valóságot látta. Már ha nem az oroszlán a valós és mi vagyunk egy álomkép. A földön feküdtem. Stefan professzor egy hideg textillel törölgette a homlokomat, Oliviának halk pityergését hallottam a szoba egy távolabb eső részétől. Stew nem volt sehol. Másik oldalamon John térdelt és szólongatott. Kérte, hogyha hallom amit mond, akkor biccentsek egy aprót. Megtettem a kérését és ő egy megnyugodott pillantással hátrébb húzódott. Én lassan felültem, mit sem törődve az aggódó tanácsokkal, hogy jobb lenne, ha nem ülnék fel. 
-Ti is láttátok?-kérdeztem meg halkan. Titkon reméltem, hogy ők nem hallották és nem is látták.
-Mit? Mit láttál Flora?- kérdezte Stefan professzor. Arcára ismét kiült az az aggodalom, amikor vérző lábakkal lépett be a terembe. Elmondtam nekik mindent, kivéve az éjféli találkozót. Ha arról akár egy szót is ejtettem volna, biztos a szobámba zárva tölteném azt a pár hetet vagy hónapot amit ebben a házban élve fogunk eltölteni. A professzor mély gondolataiba merülve sétált ki Oliviával a nyomában. Közben Stew is megérkezett és segített felállni. Ösztönösen a nyakamhoz kaptam a kezemet, hogy meggyőződjek róla, a félhold alakú nyakláncom még mindig ott van e. Amikor kezem rátalált a hideg medálra, öklömbe zárva megszorítottam, majd leengedtem a kezemet és John hitetlen pillantásával találtam szemebe magamat.
-Ezt honnan szerezted?- kérdezte szinte indulattal a hangjában. Meglepett a reakciója, először válaszolni sem tudtam csak tátogtam, mint egy hal. Amikor felfogtam a kérdést is, akkor elmondtam neki, hogy ez az egyetlen dolog amit édesanyámtól kaptam.
-Steward. Légyszíves magunkra hagynál Florával?
-Persze, hiszen én itt sem vagyok vagyok, csak mint egy cseléd teljesítem kéréseiteket a biztos tudatlanságban! Csak, mint Flora barátja...- mondta Stew, majd zsörtölődve kisétált a nappaliból. Amikor John meggyőződött róla, hogy senki sincsen hallótávolságon belül, akkor felém fordult és kutató pillantást vetett rám, majd a nyakláncomra.
-Flora, neked fogalmad sincsen arról, hogy mit jelent ez a nyaklánc, jól gondolom?- kérdezte kicsit barátságosabban, mint az előbbi alkalommal. Megráztam a fejemet, amitől néhány tincs táncot járt az arcom körül.

Varázslatos Ének 1.rész 15. fejezet

Hellokaa! Sajnos az év végi hajrá nem ad sok időt arra, hogy én írogassak, ezt remélem megértitek. Valójában, én mindig sietek valahova vagy valami miatt :D De ha van egy kis időm mindenképpen leülök és írok egy-egy vázlatot. Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

Varázsaltos Ének

1.rész

 

 

15. fejezet

Ahogy befejeztem a szöveget, és a dallam véget ért, a betűk aranyló színnel ragyogtak fel.

  Az egész szobát lassan ellepte ez az arany színárnyalat. Éreztem, hogy a penna kicsúszik a kezemből és némán a földre hull. Becsuktam a szememet, majd újra kinyitottam, és akkor megjelent előttem egy fehér oroszlán. Kék szemével olyan mélyen nézett belém, hogy úgy éreztem, mintha egy ruha sem lenne rajtam. A lelkembe látott.

 

 

Fagyos kék szemét levette rólam, majd lassan távolodott. Éreztem, hogy után kell mennem, valamit mutatni akar. Felálltam az ágyról és megindultam előre, és csodával határos módon nem  szobában lépkedtem. Egy hatalmas kapuhoz vezetett. Amikor odaért az állat, felgyorsítottam a lépteimet és melléléptem. Ám az ajtó nem nyílt ki. Csak álltunk mind a ketten, mígnem szembefordult velem az oroszlán. "Készen állsz?" Kérdezte hangtalanul. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Felelni akartam, de akkor kiáltásokat hallottam.
-Flora! Ne!- hallottam Stew hangját. Körbefordultam, de a fiú nem volt sehol. Hasonlókat kiabált Kiera, meg a többi tanár. Nem értettem, hogy miért nem látom őket, na meg, hogy miért kiabálnak.

-Miért nem akarják, hogy átlépjem ezt a kaput?- kérdeztem a fehér oroszlántól. Rám emelte ragyogó kék szemét és megint csak hang nélkül válaszolt: "Mert ha átléped ezt a kaput, többet nem térhetsz vissza. De ezt meg kell tenned" Meg kell tenned...ez az utolsó mondat visszhangzott a fejemben. Nem tudtam kiért vagy miért is kell ezt a valamit megtennem, amiről szintén nem tudok semmit, de volt egy sejtésem. Mindenkorért és az egyensúlyért. Mielőtt végiggondolhattam volna, már a fejem ösztönösen biccentett egyet. Az oroszlán megértette és kinyitotta a hatalmas ajtót. Az ajtón túl nem láttam semmit, csak egy sűrű, sötét erdőt. Meg kell tennem. Beléptem az ajtón, de valaki megragadta a csuklómat. Hátranéztem és Stew markolta erősen. Komolyan nézett a szemembe.
-Ne menj be oda Flo! Nem tudod, mi történik! Lehet, hogy soha nem térsz vissza.

-Lehet...-feleltem halkan- de ezt meg kell tennem Mindenkorért. Muszáj.- néztem én is a szemébe, szinte kérlelve. Ám a fiú megkeményítette arcizmait. Szorításán erősített, így nem tudtam kihúzni a csuklómat. Lehunytam a szememet. Egy szó jelent meg az elmémben: Dopper. Felnéztem és a csuklóm szabad volt, Stew pedig elkerekedett szemekkel nézett rám. Odafutottam hozzá, megöleltem és könnyeimet nyelve futottam be az ajtón.

  Minden elmosódott körülöttem, a gyomrom felkavarodott, a fejem zúgott. Egy pillanatra teljes sötétség vett körül, majd minden kitisztult előttem és tudatosult bennem, hogy egy erdő közepén fekszek a földön. A nap felkelőben volt, de még a homály uralkodott a földön.

 

 

Felálltam, leporoltam a nadrágomat és körbenéztem. Sehol senki. Ám amikor lenéztem, felfedeztem a fehér oroszlán lábnyomait és megindultam követve a bemélyedéseket. Mire felkelt a nap, egy kunyhóhoz értem. Pont úgy nézett ki, mint amit zongorázás közben láttam, csak nem rét, hanem erdő vette körbe, és nem voltak tüskés virágok. Bekopogtam az ajtón, amit egy 30-as éveiben járó nő nyitott ki. Unott fejjel fordult felém, de amint az arcomra esett pillantása, szeme elkerekedett, megtelt könnyel és szorosan átölelt. Én teljesen lefagytam csak álltam és nem értettem, miért ölelget egy vadidegen az erdő közepén.
-Oh, édes Istenem! Azt hittem soha többet nem látlak viszont Flora, édesem! Jajj, biztos nagyon megijesztettelek, hiszen azt sem tudod ki vagyok. Gyere, gyere csak be, foglalj helyet, ugye szereted a teát?- hadarta olyan gyorsan, hogy néhány szavát nem is értettem tisztán. Leültem egy kis székre ami fából készült, háttámláján gyönyörű faragott mintákkal. Megérintettem, érződött a tapintásán is, hogy saját kezűleg készítette a hölgy. - Gyümölcsös jó lesz?- kérdezte. Bólintottam. Egy bögrét tett elém a szintén fából készült asztalkára, beletette a tea filtert és megtöltötte forró vízzel. Magának is töltött, majd helyet foglalt velem szemben. Egy ideig a teájára fókuszált és kavargatta. 

-Elnézést, nagyon finom a tea de...megtudhatom, hogy ki maga és honnan ismer?- próbáltam a lehető legudvariasabban feltenni ezt a kérdést. 
-Édesanyád, Margot...a nővérem volt.- mondta miközben az asztalt tanulmányozta, mintha soha életében nem látta volna soha. Elképedtem. Majd egyszeriben elöntött a mérhetetlen düh.
-Hogy mi? És soha nem kerestél meg? Soha nem érdekelt mi van velem?
-Flora én hidd el nagyon szerettem volna, de...
-Miért nem vettél magadhoz, amikor elveszítettem édesanyámat, majd édesapámat? Tudod milyen körülmények között éltem? Hogy minden nap bántottak? Hogy a nevelő szüleim mit tettek velem? Majd miután egy jobb élet reményében árvaházba küldtek, mennyire borzalmasak voltak a napjaim, minden egyes óra?- könnyek csípték a szememet, de nem tudtam leállni. Itt ült velem szemben a nagynéném, aki ahelyett, hogy befogadott volna, hagyta, hogy így éljek.- Ennyire egy jelentéktelen kis porszem lennék? Egy púp a hátadon?
-Flora, egyáltalán nem erről van szó kincsem, én annyira szívesen befogadtalak volna, de nem lehetett!- láttam, hogy az ő könnyei is kicsordulnak, de egyszerűen nem tudtam őt megsajnálni.- Gropher rögtön rájött volna, hogy nálam élsz. Nem kockáztathattunk! A saját érdekedben küldtünk Londonba! Nem tudtam, hogy ez lesz...Kérlek bocsáss meg!- láttam a szemében, hogy igazat beszél. Egy kicsit megnyugodtam és már nem kiabáltam.
-Ugye...itt maradhatok nálad?
-Persze! Sőt, ragaszkodom is hozzá!- válaszolta csillogó szemmel, testtartásán láttam, hogy megnyugodott.

  

  Miután elfogyasztottuk a teánkat és én teljesen lenyugodtam, felkísért az emeletre és megmutatta a szobámat. Nem volt túl nagy, de azért kicsinek sem mondtam volna. Nekem tökéletesen megfelelt. A szoba közepén egy nagy franciaágy volt egy kis éjjeliszekrénnyel. Fából készült ruhásszekrény, egy fából készült íróasztal és egy aprócska erkély, egy kis asztalkával, meg egy székkel. Mivel semmit nem hoztam magammal, így kiléptem az erkélyre és csak néztem a kilátást. A nagynéném kisietett a szobából és egy kulccsal tért vissza. 
-Ez a könyvtár kulcsa. A folyosó végén van. Nyugodtan, használd kedvedre, de mindig zárd be és...a tiltott részlegre ne menj! 

-Köszönöm!- néztem rá a kulcsot szorongatva. Indulni készült.- várj! Még...a nevedet sem tudom.
-Olivia Ball.- mondta, majd elsietett. Amin elhagyta a szobát én felpattantam és a könyvtárba futottam. Hatalmas volt. Odamentem egy találomra választott polchoz és levettem egy vastag, kék borítójú könyvet. Varázslatok, mágiák, bűbájok 1.  pont olyan volt, mint az iskolai tankönyvem, Levettem még egyet. Védekezés 1.  Akkor tudom folytatni a tanulmányaimat, vagyis...el tudom kezdeni. Most kezdtem csak igazán felfogni, hogy...nem tudok semmit erről a világról, a varázslás számomra még mindig csak egy mese. Nem kellett volna ilyen meggondolatlanul cselekednem. Itt látszólag minden rendben. Az oroszlán lehet, hogy csak átvert, lehet Gropher küldte és én egyenesen belesétáltam a csapdájába. Valahogy csak haza tudok jutni. Olivia biztos tudja. Addig is, kerestem egy regényt. Felütöttem és a nap további részét olvasással töltöttem. Amikor felnéztem, már sötétedett. Olivia, szólt, hogy menjek le. Leugráltam a lépcsőn és kiáltott, hogy egy úr engem keres. Vagyis, egy úr és egy gyerek. Odamentem az ajtóhoz és nem hittem a szememnek. Stefan professzor és Stew álltak az ajtóban. Azt nem mondom, hogy hű de derűsek voltak, viszont megkönnyebbülést láttam a szemükben. 
-Hogyan találtak meg?- kérdeztem Stefan professzort.
-Nem volt túl nehéz dolgunk, ha ismerjük a világ leghatalmasabb Mágusát. Viszont a hazajutás nem lesz ilyen egyszerű. Attól tartott, egy pár napig még itt kell maradnunk. Olivia, ugye nem bánod, ha néhány napig mi is itt maradunk Stewarddal?- kiáltott át a férfi a hátam mögött.
-Jajj, dehogy maradjatok ameddig csak szeretnétek, Stefan. Mindjárt készen is van a vacsora, gyertek az asztalhoz!-válaszolt Olivia a konyhából. Mind a hárman letelepedtünk az asztalnál és nekikezdtünk Olivia isteni rakott krumplijához. A fiúk még repetáztak is. Miután végeztünk Stefan professzor hozzá szokatlan módon komolya maradt, és intett, hogy menjünk lefeküdni, holnap még számol velem. Mivel nem volt annyi vendégszoba, mint ahányan voltunk, ezért Stew egy matracon aludt a szobámba. Felvezettem és, mintha már évek óta itt laknék, kerestem neki ágyneműt és megraktam az "ágyát". A fiú leült az íróasztalhoz és szúrós szemmel méregetett.
-Hogy tehettél ilyet? Nem jellemző rád ez a meggondolatlanság.
-Stew te ezt nem érted...- kezdtem de ő közbevágott.
-Akkor magyarázd el!- emelte fel a hangját. Soha sem láttam még ilyen idegesnek.
-De ezt nem ilyen egyszerű elmagyarázni! Én is tudom, hogy nem kellett volna mindent otthagyva eljönnöm, de te nem voltál ott abban a helyzetben. Te nem hallottad és láttad azt amit én!
-Jó rendben igazad van, de ha történt volna veled valami, én...
-De nem történt!- állítottam le azonnal. Kár lett volna azzal tölteni az időt, hogy magyarázom azt, mit miért tettem, mert, nem tudta volna megérteni. Ejtettük is a témát, mind a ketten megfürödtünk és lefeküdtünk aludni. Feszült volt még ugyan közöttünk a hangulat, de ez most nem zavart. Amint lehunytam a szememet mély álomba zuhantam. Álmomban egy erdőben kóvályogtam céltalanul. Reggel arra ébredtem, hogy a sötétítő függöny mögül erős napsugarak világítanak be a szobába, ezzel narancssárgás fényt varázsolva bézs színű falra.

A napsugarak csak úgy táncoltak a szobában, kinn a madarak daloltak, enyhe szellő fuvallata hangzott. Stew még aludt, gyanítottam még korán lehet, de a hasam kordult egyet. Óvatosan kikeltem az ágyból és lebotorkáltam a lépcsőn egyenesen a konyhába. Stefan professzor és Olivia még a szobájukban lehettek, mert reggelit még nem készített senki, csönd volt a házban. Vagy mégsem. Edények csörömpölésére lettem figyelmes a konyhából. Halk szitkozódást is hallottam, de nem Stefan professzorét, ez a hang ismeretlen volt. Megfogtam egy baseball ütőt, ami elgondolásom sem volt, hogy miért volt a kanapénak támasztva, de azt szorongatva indultam meg halkan a konyhába. Amikor beléptem nekem háttal, egy aranybarna fiú állt. 
-Ne mozdulj, különben nem kíméllek!- mondtam emelkedett hangon, próbálva rejteni a remegést. Megfordult és rám nézett. Ragyogóan kék szemében gúnyos fény villant.
-Nyugalom, vad macska. Tedd le a te baseball ütőmet, mert a végén még magadban teszel kárt.- mondta elképesztően nyugodt hangon. Hanyagul megtámaszkodott a konyhapult szélén.
-A...a te baseball ütőd? Ki vagy te?- kérdeztem, miközben leeresztettem az ütőt és nekitámasztottam a falnak. Ő a háta mögül elővett egy tál epres zabkását és bekapott egy kanállal, majd miután lenyelte válaszolt.
-Én is pont ugyanezt kérdezhetném egy idegen lánytól.- szemében játékos fény játszott. Mégis mi a fenét képzel ez magáról? Olivia lépett be a szobába és amint meglátta a fiút mosoly terült szét ajkán. 
-Daniel! Hát megjöttél? Apádat hol hagytad?
-Ő még elugrott valahová, bármelyik pillanatban betoppanthat.- válaszolta Daniel, majd kanalazott még egyet a zabkásájából. Olivia, most kapott csak észbe, hogy én is ott állok mellette és azonnal bemutatott Danielnek:
-Daniel, ő a keresztlányom, Flora Griffin. Flora, Daniel édesapja közeli barátom, John Goss fia. Flora, úgy láttam nem hoztál magaddal cuccot, fönt jobbra az első ajtó, édesanyás cuccait találod ott, azokat...- csuklott el a hangja- nyugodtan...válassz kedvedre.- szemében könny csillant, de egy mosolyt erőltetett az arcára. Danielre szúrós szemmel néztem, de ő csak gúnyosan elmosolyodott és kiléptem a konyhából. Felmentem és egy dobozban tényleg voltak ruhák. Mivel anyuval csak csecsemőkoromban voltam együtt így nem emlékeztem rá, de az asztalon volt egy kép, amin Olivia és egy hozzá hasonló, ám idősebb nő mosolyogtak és pózoltak bolondosan, gyanítottam anyával készült a kép. Tőle örököltem hosszú, egyenes gesztenyebarna hajamat. Odamentem a ruhákkal teli dobozhoz és kiválasztottam egy élénksárga toppot és egy kék farmernadrágot. Felpróbáltam és ugyan a nadrágba kellett egy övet raknom, de a felső tökéletesen állt rajtam. Hajamat kifésültem és hagytam, hadd omoljon természetesen a hátamra. Lábbelik is voltak a dobozban, egy sima fekete tornacipőt választottam. Amikor kész voltam lementem a lépcsőn, szintén a konyha felé véve az irányt. Most az előző alkalommal ellentétben, rántotta illat lengte be a konyhát és Olivia halkan dudorászva terített meg. Nem engedte, hogy bármiben is segítsek, így csak leültem az egyik helyre és néztem ahogyan tevékenykedik. Mire kész lett a reggeli Steward és Stefan professzor is megjelentek. Mind asztalhoz ültünk, amikor valaki kopogtatott. Olivia azonnal felpattant és kinyitotta az ajtót. Hangosan köszöntötte az illetőt és egy nagy csokor virággal valamint egy férfival az oldalán illeget be a konyhába.
-Emberek ő itt jó barátom, John Goss...

Varázslatos Ének 1.rész 14. fejezet

Hellosztok! Ez egy hosszabb rész lett, csak úgy ömlöttek belőlem a szavak :D Egyébként azt írjátok meg, hogy több rövidebb rész legyen, vagy inkább hosszabb részeket olvasnátok, amikből nem feltétlenül lenne kevesebb ;) Ne felejtsétek el az instagram oldalamat is figyelemmel követni, csakegyblog néven megtaláltok

 Varázslatos Ének

1. rész

14. fejezet

 

  Egy kicsit arrébb helyeztem a kottapapírt, és amint megmozdítottam észrevettem alatt egy másik papírlapot is. Ez hihetetlen! Egy szöveg volt a darabhoz. El sem hiszem! Odatettem a kotta mellé és elkezdtem elölről a darabot, ám énekeltem hozzá a szöveget és már nem csak billegettem az ujjaimat. Nem. Valóban játszottam is a hangszeren.

  Mintha egy teljesen másik univerzumba kerültem volna. A szöveg egy lányról szólt. Az egész jelenet olyan volt, mintha egy álomba lennék. Hallottam a hangomat ahogyan énekelem a szöveget és ahogyan a zongorán játszom, de mint egy filmben ez csak egy háttérzene volt. Én egy rét közepén álltam. Jobbra, balra, előttem és mögöttem csak fű, virágok és semmi más.

Tettem egy lépést előre. Semmi. Még egyet, majd még egyet, de nem jutottam el sehova. Azért csak mentem, mentem, mentem és mentem. Egy kunyhóval találtam szembe magamat, aminek hirtelen kivágódott az ajtaja és egy magas, vékony, de közben erős testalkatú férfi lépett ki rajta. Az arcát nem láttam, az homályos volt. Résnyire összehúztam a szememet, hátha kitisztul az arca, de nem. Lassan közeledett felém, távolodni akartam, de egyszerűen nem engedelmeskedtek a lábaim. Felszisszentem, mert valami hegyes belevágott a lábamba. Lenéztem és akkor vettem észre, hogy egy inda, hegyes tüskékkel rácsavarodott a lábamra. Ahogy ki akartam magamat szabadítani egyre mélyebbre hatoltak a tüskék, a vér szaga már betöltötte az orromat.A férfi pár méterrel előttem megállt. Felemelte a kézét és az indák eltűntek, mintha ott sem lettek volna, de a lábamból annyi vért vesztettem, hogy nem tartottak meg, így összerogytam az idegen előtt. Felnéztem rá, ő pedig a kezét nyújtotta. Amint megérintettem, minden szertefoszlott, újra a terembe voltam, csak már nem a zongora előtt, hanem a földön, a kotta és a szöveg mellett feküdt, a lábam sebes volt ahol az indák belevágtak. Felültem és körbenéztem a teremben. Minden ugyanolyan, de mégis más. Sokkal élesebben láttam a Titkos Szoba egy-egy pontját, azonban mintha az egész sötétebb lett volna. Felálltam, de nem volt olyan jó ötlet, mert alig bírtam  megállni a lábaimon, a falnak támaszkodva tudtam csak előre menni. A kottát és a szöveget még gyorsan felkaptam és a falat fogva bicegtem ki a szobából, az alagúton keresztül a folyosóra. Egy lélek sem járt ott, de amint kiléptem megszólalt az óra végét jelző csöngőszerű hang én pedig elindultam a szobánkba elrakni a lapokat. Miután végeztem eszembe jutott, hogy el kell mennem még Stefanhoz is. Bicegve megindultam az előadónkhoz. A teremben a professzoron kívül senki sem volt benn. Kopogtam a nyitott ajtón ő meg fel sem nézett, úgy mutatta, hogy üljek le a mellé odakészített székre. Lassan, a sírást visszatartva indultam meg felé. Lenéztem sebes lábaimra és szomorúan tapasztaltam, hogy a félig bevarosodott sebek most egy rossz lépéstől felszakadtak és a padlót lassan a lábfejemmel egyetemben beborítja a piros folyadék. Stefan felnézett, hogy mi tart már ennyi ideig és amikor meglátta a lábaimat egy pillanatra elfehéredett, de rögtön kapcsolt odajött mellém és neki támaszkodva a lábamon bírtam maradni.
-Flora! Azonnal megyünk le az orvosiba!- mondta határozottan a professzor.

-Nem kell, pár karcolás, holnapra rendbe jövök.
-Nem! Elfertőződhet, gyere.- azzal óvatosan taszított egyet rajtam. Életem eddigi leghosszabb és legrosszabb 2 perce volt, amíg leértünk az orvosi szobába. Miss. Filli Tilli egy apró bödönbe szerintem kenőcsöket keverhetett össze, legalábbis ilyen gulgu aggyal ezt gondoltam. Csakhogy, Mindenkor nem egy olyan hely, ahol hihetsz a látszatnak. Itt a dolgok mögé kell nézni.

Lenézett a lábamra, de a szeme sem rebbent. Egy ágyra mutatott, majd hívta a segítő ápolónőt, hogy hozzon valami gélt, azt pontosan nem értettem. Stefan professzort kiküldte, így egyedül üldögéltem a szobában. Rajtam kívül egy sérült vagy beteg sem tartózkodott itt lenn az orvosiba. Belépett Miss. Filli Tilli egy fiolával a kezében.
-Ez lehet, hogy egy kicsit csípni fog, de 5 perc alatt rendbe fog hozni. Tessék, ezt a rongyot szoríthatod.- nyomott a kezembe egy töröközőt. Bólintottam, hogy készen állok, ő pedig rákente a sebeimre a krémet. Nagyon nehéz volt megállni, hogy ne ordítsak. Mintha lángolna az egész lábam, később meg mintha ezer meg ezer tűvel szurkáltak volna folyamatosan. De Miss. Filli Tillinek igaza volt. 5 perc elteltével a lábam jobb volt, mint újkorában. Megköszöntem a kezelést, amire csak egy morgás volt a válasz. Kiléptem az orvosiból és megláttam Stefan professzort az igazgatóval beszélni. Mindketten felém fordultak és azonnal abbahagyták a beszélgetést. 
-Gyere Flora az irodámba.- intett az igazgató. Stefan professzort követve felmentünk a negyedikre. Ugyanazok a puha székek fogadtak, mint múltkor aminek kifejezetten örültem. Belehuppantam ugyanabba a székbe, amiben ültem a legutóbbi alkalomkor is. Most nem játszottam benne annyira látványosan, mert a két férfi elgyötört arcát látva úgy éreztem, ez most nem lenne helyénvaló. Egyikőjük sem ült le, fel alá sétálgattak. Végül Wassmer igazgató megállt előttem és mélyen a szemembe nézve tette fel a következő kérdést:
-Hol szerezted azokat a sebeket a lábadon?- a pupillája sokkal nagyobb volt a kelleténél, gesztenyebarna szeme egy kis sárgával keveredett. Ilyen közelről fedeztem fel, hogy ő sem mai már. Minimum 80 éves már biztosan. Az orra hegyes és a vége egy kicsit lefelé görbül, de azt csak akkor veszed észre, ha közel állsz hozzá. Ma ugyanolyan fazonú zakó és nadrág volt rajta, mint múltkor csak most egy árnyalattal sötétebb zöld volt.  A szobát nem fedhettem fel előttük, mert akkor soha többet nem mehetnék oda. Tehát azt a részt kihagytam, de minden mást elmeséltem szóról-szóra. 
-Nem tudja ki lehetett az az ember?- kérdeztem meg Wassmer professzort.
-Van egy sejtésem, de az elég valószínűtlen...- láttam, hogy elgondolkodik egy pillanatra- Stefan, ugye sejti kire gondolok?
-Sajnos igen. És én nem látom annak akadályát, hogy Ő lehetett. Vagy ha nem is pont ő, de van benne logika. Flora...nem közönséges és mind tudjuk mit akar.
-Nem vagyok közönséges? Ezt hogy érti és...kiről beszélnek?
-Úgy értette Stefan professzor, hogy benned megvan az a képesség, amiről egy magunkfajta csak álmodni tud. Pontosan 100 évente, egy gyermeket megáld az Angyal, azért, hogy meg tudja tisztítani a világunkat a Sötétség alól, de...még senkinek sem sikerült teljesen véghez vinni. És ha az angyal megáld egy gyermeket az sajnos azt is jelenti, hogy a Pokol Istene is megáld egy csöppséget. Eddig még egyensúlyban van a két erő, mert különben Mindenkor elpusztulna. Az Angyalnak ugyan nagyobb a hatalma, de a Pokol ugyanúgy előretörhet, csak egy még náluk is hatalmasabb erő visszatartja. A Hit. 
-Ezt hogy érti?
-Amíg az emberek hisznek abban, hogy képesek a Sötétséget visszaverni és hisznek az Angyalban, addig megvan az egyensúly. De amint elvesztik benne a hitet...akkor a Pokol kiszabadul. 100 éve nem egy szokásos áldást küldött a Pokol Istene. Nem. A saját fiát küldte le. Az Angyal pedig nem tudta végrehajtani az áldást ugyanis megtiltották. Azok voltak a legborzalmasabb évek. Elvesztett a hatalmát, mert az embereknek már csak az egyharmadánál kevesebben hittek benne. Kitört a háború és már majdnem mindennek vége volt amikor is, édesanyád teherbe esett. Az utolsó napon születtél, amikor még szabadok voltunk, mert másnap már jött volna a Sötétség. Mond csak mikor is születtél Flora.
-Október 10. Elvileg.
-Nem, nem ez igaz. Az a bizonyos Október 10. Amikor mindenki elbúcsúzott egymástól. De akkor az Angyal visszanyerte hatalmát és mintha a lánya lennél, olyan erős áldást kaptál. Olyan erőset ami már csecsemőkorodban is ki tudta iktatni a Sötétséget. Pontosan ez történt. Október 10-én amikor eljött, Gropher (ejtsd: Groför), hogy végleg az uralma alá vegye Mindenkort. Édesanyád elrejtett téged a szobádba, de neki már nem volt ideje elmenekülni. A Pokol végzett vele. Édesapád a hadseregbe volt, nem tudta mi történt. Téged is megtalált Gropher és végzett is volna veled, ha nem folyik Angyali vér az ereidben. Olyan átkot szórtál rá, ami még a Gyémánt Könyvben sincsen benne. Akkor, az Angyal beszélt belőled. Azóta senki nem látta Grophert. Hatalmát elveszítette, a szövetségesei pedig mind elhagyták. Akik nem azokat pedig elfogták, majd később miután kivallatták őket, életüket vették. Édesapád mielőtt végzett volna magával, még téged egy kosárba rakott egy levéllel, miszerint Londonban lennél a legnagyobb biztonságban, ahol már mindent elintézett. Az irodám elé rakott le téged. Édesapádnak igaza volt, így kerültél az árvaházba. 
-És...mi is bennem a végtelenül különleges?- kérdeztem teljesen lesokkolódva. 
-A véred...aki megszerzi az legyőzhetetlen lesz tőle. De nem akármelyik vér. Ami a legközelebb van a szívedhez.- fejezte be Wassmer professzor. Amikor Stew mesélt róla, akkor is teljesen hihetetlen volt, de most, hogy minden összeállt, szinte felfoghatatlan lett az egész. Odakaptam a nyakláncomhoz és megszorítottam. Bármikor, ha hozzáértem ehhez a tárgyhoz, úgy éreztem édesanyám kezét szorítom meg, ebből pedig erőt nyertem. Wassmer megkért, hogy menjek le a szobámba. A nap további részében elmaradnak a tanítások. Levánszorogtam sokkos állapotban a szobánkba. Leültem az ágyra és csak nézte magam elé. Arra az álomszerű jelenetre még mindig nem kaptam választ. Elővettem a kottáját a lassú zongoradarabnak és a szöveget is. Még egyszer lassan átfutottam. Az egész egy lányról szólt, aki hitt valakinek akinek nem kellett volna, így a szeretteit is bajba sodorta, elmenekült az erdőbe, ahol megtalálta mindre a választ. A végén pedig visszatért pár év múlva és...ennyi. Nincsen vége. Megnéztem a zongorakottát is. Annak sincs vége. Még kétszer elolvastam. "Elment az erdőbe, hogy meglelje múltját..." így szólt az egyik sor. Lehet, hogy ha elmegyek az erdőbe, de...melyik erdőbe? Hanyatt vágódtam az ágyon és behunytam a szememet. Muszáj rájönnöm, muszáj, muszáj, muszáj. Egy dallam szólalt meg a fülembe. Felültem, fogtam egy lapot és egy pennát, majd írni kezdtem egy szöveget a dallamhoz a fejembe. Úgy jött a szöveg, mintha ezt egyszer már én megírtam volna.

Érzem, érzem a jelet, de nem tudok rájönni.

Lépek, lépek de nem tud átjönni.

Veled szembe, kinek érzelem nincs szemébe,

Veled szembe, kinek szeretet nincs lelkébe.

Még mindig, még most is Hiszek.

Még mindig még most is Hiszek.

Megyek előre, engem nem tartasz vissza.

Csak megyek, megyek, ezt a bűn nem issza.

Életem sem fontosabb ennél a jelnél,

Mintha csak az álomból most kelnél.

Még mindig, még most is Hiszek.

Még mindig, még most is Hiszek.

Mondhatsz bármit, én erősebb vagyok.

Tehetsz bármit, én szilárdabb vagyok.

Én tudom, hogy hol a cél és miként jutok oda,

Hova te mennél, de nem jutsz el soha.

Még mindig, még most is Hiszek.

Még mindig, még most is Hiszek.

Ahogy befejeztem a szöveget, és a dallam véget ért, a betűk aranyló színnel ragyogtak fel.

 

Pár tény Rólam //2018//

Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy egy kicsit ti is megismerhessetek engem! Elhoztam nektek magamról 10 tényt! Na lássuk :D

1. Imádok olvasni

2. 5 éve zongorázom

3. Másfél éve lovagolok

4. Van egy kutyusom aki májusban lesz 3 éves <3

5. Kedvenc tantárgyam a Töri, Földrajz és az Ének, valamint az Irodalom csak a tanárt nem bírom :/

6. Johnny Depp a Földkerekség legeslegjobb színésze (IMÁDOOM)

7. Rendkívül rendetlen vagyok

8. Imádok rajzolni

9. Lány vagyok

10. Új társaságba nehezen illeszkedem be, nem szerzek olyan könnyen barátokat.

(de ezt egy későbbi bejegyzésben kifejtem)

A jövőben tervezek még ehhez hasonló posztokat a történet mellett, hogy ti is jobban meg tudjatok engem ismerni! Valamint komolyabb hangvételű bejegyzések is tervben vannak, amelyekkel segíteni szeretnék nektek, elmondom a véleményemet róla és ha velem is megtörtént, akkor a tapasztalatomat. Ezzel kapcsolatban írhattok kommentbe/instagrammon/emailben, hogy mi érdekelne titeket (pl.: beilleszkedés, önbizalomhiány...stb) Ha ez a 10 tény közül akár csak egyben is megegyezünk, feltétkenül írd meg kommentben, de azt is ha szöges ellentétek vagyunk valamiben :D

Sziasztoook! <3 

Varázslatos Ének 1.rész 13. fejezet

Helloka!❤ Szerintetek min változtassak a történetben? Néha úgy érzem egy-egy rész annyira vontatott és nem elég érdekes...Nem is tudjátok mennyit segítene néhány építő kritika :) Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

 Varázslatos Ének

1.rész

 

 

13. fejezet

 

 Miután elolvastam a "levél" tartalmát, falfehér arccal fordultam a mellettem ülő fiú mellé akinek nyújtottam is közben a lapot, csakhogy Stefan belépett és kijelentette, hogy most mindenki maradjon csöndben.

  -Stew!- suttogtam olyan halkan, amennyire csak tőlem tellett- ezt el kell olvasnod!
-Flo! Stefan professzor éppen valami fontosat mond, jobb lenne ha te is figyelnél, majd szünetben megbeszéljük.

-De Stew! Ez nem várhat!
-Komolyan ennyire fontos?
-Igen!- feleltem határozottan. A fiú egy kis időre elgondolkozott majd fellendült a keze a magasba. Stefan rápillantott és jelezte, hogy mondja gyorsan.
-Professzor úr! Flora nem érzi jól magát, kikísérhetem a friss levegőre?- kérdezte Stew rezzenéstelen arccal. Nem kellett nagyon elgyötrő fejet tettetnem, ugyanis a levél láttán teljesen lesokkoltam. Stefan aggódó pillantást küldött felém, és beleegyezett, hogy kimenjünk, de hozzátette, hogy óra után feltétlenül beszéljek vele. Bólintottunk, majd Stew a könyökömet fogva kivezetett az előadóból. Komolyan mondom, ha nincsen ott mögöttem a fiú és nem tart, akkor összeestem volna. Járás közben a lábaim remegtek, kivert a verejték, de közben mégis vacogtam. Amint kiértünk a friss levegőre egy bokor mögé leültetett Stew a fűbe és egy hideg nedves ronggyal megtörölte a homlokomat, amit fogalmam sincs honnan szervált. Egy kicsit jobban éreztem magamat és elővettem a farzsebemből a cédulát. Átnyújtottam Stewnak aki gyorsan elolvasta, de láttam, hogy többször is átfutja, majd elkerekedett szemmel az ölembe dobta a cédulát. A papíron a következő állt:

"Látom, Uralkodó lettél Flora Griffin. Az első balesetedet sikeresen megúsztad, de vigyázz, mert az iskola nem tud megvédeni minden ellen! Jobban teszed, ha nyitott szemmel jársz. Még találkozunk!"

C.G.

-C.G? Ez mégis ki a sajtosnudli lehet?- kérdezte Stew. Sajnos ez még a legértéktelenebb kérdés volt a sok közül.- Figyelj Flo, ezt el kell mondanod Stefannak! Muszáj egy felnőttnek is tudnia róla!
-Nem mondtam, hogy nem mondom el...azonban...nem biztos hogy ez lenne a megoldás hisze...- de nem bírtam befejezni, mert a mellettem ülő fiú hevesen gesztikulálva közbevágott.

-Persze hogy nem ez a megoldás! De egyedül te sem tudod magadat teljesen képzetlenül megvédeni úgy, hogy még csak 4 napja ismered ezt a helyet ahol már ebben a pár napban majdnem meghaltál! 
-Nem haltam meg majdnem! És ne beszélj velem ilyen lekezelően!- mondtam egy kicsit hangosabban a kelleténél. Teljesen elöntött a düh.- Ha ez a...valaki...ismeri szinte minden mozdulatomat, nem gondolod, hogy arra is rájönne, hogy valakinek továbbadtam? És ha megtudja szerinted nem fog még jobban előretörni? Szerinted nem lesz még veszélyesebb? Ha nem gondoltad volna ezt így végig, elárulom, hogy DE!- az utolsó szónál már felálltam és megindultam az ajtó felé. El kellett mennem a mosdóba egy kis hideg arcmosásért és egyedüllétért. A fiú még utánam kiáltott, de én csak berontottam a mosdóba és becsaptam az ajtót. Ez a földszinti mellékhelyiség volt a legcsicsásabb. A csapok aranyból készültek, a falakon szintén aranyból barokk stílusú minták voltak fellelhetők. A mosdókagylók fölött hatalmas tükörrel. A fal bordó volt, akár a vér és minden kilincs is aranyból készült. Odaléptem a középső csaphoz és hideg vízzel megmostam az arcomat. Megtöröltem a kezemet egy fehér, bársony kéztörlőbe majd a falnak nekidőlve lecsúsztam a földre. Annyi kérdés kavargott a fejembe, hogy bár a helységbe rajtam kívül senki nem volt bent, mégis mintha több ezren ordítoztak volna körülöttem. Ki lehet ez az ember és miért akarna bántani? Egy hete sem vagyok itt, ugyan mit tehettem volna ez idő alatt? Korábban sosem jártam itt, sőt a hely létezéséről sem tudtam! Most meg hirtelen meg akar valaki találni és...végezni velem? Mint egy rossz horrorfilmben. Ebben a pillanatban csak annyit kívántam, bár sosem találkoztam volna Stewval. Bárcsak ott maradhattam volna és megvalósíthattam volna azt az álmot, amit azóta szövögetek a fejemben amióta csak az eszemet tudom. Bárcsak híres színész válhatott volna belőlem! Bárcsak elmehettem volna világot látni, többek között New Yorkba,

Tokyoba,

 

 

 

Los Angelesbe

 

 

és még sok más helyre! Bárcsak ne így alakult volna ez az egész! Mély gondolataimból arra eszméltem fel, hogy valami hideg áztatja az arcomat. Odanyúltam és akkor tűnt fel, hogy sírok. Nem is. Zokogok. Annyi minden gyűlt már bennem, ami most csak úgy ömlött belőlem. Amióta itt vagyok alig éreztem magam boldognak leginkább csak akkor amikor a Titkos Szobába voltam. Várjunk csak. A Titkos Szoba!

  Amikor odaértem az ajtó elé és elmondtam a szót, ami kinyitotta, hihetetlen sebességgel rontottam neki a sötét folyosónak. Amint beértem a terembe éreztem, hogy...ez vagyok én. Ez a zongora és én...egyek és ugyanazok vagyunk.

 

 

A kottát sajnos nem hoztam el, fent felejtettem a szobába, de...volt a zongoránál egy újabb kotta. Leültem és gyorsan átfutottam. Ez egy lassabb tempójú darab volt, Esz mollban. Ráhelyeztem az ujjaimat a billentyűkre és eljátszottam a darabot. Most csak úgy eljátszottam. Nem vittem bele semmi érzelmet, semmi színt, csak iskolás módon leütöttem a billentyűket. Egy kicsit arrébb helyeztem a kottapapírt, és amint megmozdítottam észrevettem alatt egy másik papírlapot is. Ez hihetetlen! Egy szöveg volt a darabhoz. El sem hiszem! Odatettem a kotta mellé és elkezdtem elölről a darabot, ám énekeltem hozzá a szöveget és már nem csak billegettem az ujjaimat. Nem. Valóban játszottam is a hangszeren.