Sziasztook! Hétfőn még kirakok, egy részt biztosan, viszont, mi elutazunk a családdal, így nem ígérhetek nektek egy hétig újabb fejezetet. Lehet, hogy sikerül kiraknom egyet, de 70%, hogy nem. Írjátok meg, ha szeretnétek majd az utazásról egy rövidke élménybeszámolót! Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

 Varázslatos Ének

1. rész

18. fejezet

  Visszabattyogtam a szobámba és leültem az ágyra, Stew pedig ellátta a sebeimet. A fertőtlenítő iszonyatosan csípett, szemem könnybe lábadt, legszívesebben sikítottam volna, de valahogy csak kibírtam egy apró nyöszörgéssel és a fogaim összeszorításával.
-Stefan professzor üzeni, hogy ma fel kell neki mondanod az első fejezetet és egy minimál gyakorlatot is belevisztek.- tolmácsolta Stew a professzor kérését. Szuper. 

  Amikor végeztem az első fejezet újra felelevenítésével, ami jó memóriámnak köszönhetően meg is maradt, már dél felé járt az idő, így a kikérdezés délutánba csúszott át. Stefan professzor már a kertben várt rám, amikor kibicegtem. Az elmélettel kezdtünk, ami egy-egy eltévesztést eltekintve jól is ment, következett a gyakorlat. AZ első és legfontosabb, ami nem volt benne a könyvebe, a varázslat elkezdése vagy úgy is mondhatnám, beindítása. 
-Hunyd le a szemed. Koncentrálj, zárj ki mindent magad körül. Rendben. Most ismételd utánam: Érzem.Tudom. Akarom. Add át nekem erőmet, mi lelkem mélyén lapul.
-Érzem. Tudom. Akarom. Add át nekem erőmet, mi lelkem mélyén lapul.- kinyitottam a szememet, de nem történt semmi. Stefan professzor szerint ez teljesen normális, még sok gyakorlásra lesz szükségem, amik állítása szerint nem lesznek kellemesek. Ekkor még nem értettem, hogy pontosan mire is akar kilyukadni. Párszor még megpróbáltam beindítani a varázslatot, de csak nem akart sikerülni. A professzor azt mondta, ennyi elég is erre a napra, holnapra a második fejezetet elolvasnom kötelező, megtanulnom kötelezően ajánlott. Haha, a professzor nagyon humoros. Visszamentem a házba, fel a szobámba, ahol bele is vetettem magam a tanulásba.

A második fejezetbe még mindig nem a varázslatok vagy bűbájok következtek, hanem, hogy hogyan lehet kihasználni a környezetünkbe szereplő tárgyakat. Mondhatom, nagyon érdekes...bár azt elismerem, nagyon hasznos is, de azért na. Egészen estig eltartott, mire végeztem és egészen eddig fel sem tűnt, hogy barátom, Stew nincs itt. Elindultam a megkeresésére. Az emeleten nem volt. Lementem a földszintre, ott sem találtam. Megkérdeztem Oliviát, de ő sem tudott semmi, Johnnál sem jártam sikerrel. Kimentem a kertbe, ahol egy székben Stefan professzor tanulmányozott egy könyvet. 
-Stefan professzor! Nem tetszett látni Stewt? Sehol sem találom.
-Elment Daniel egyik barátjával, Tylerrel a könyvtárba. Nem is szólt?
-Nem.- szűrtem ki a a szót a fogaim között. Elköszöntem és már indultam volna, amikor eszembe jutott valami- Professzor! Mit tud az...Éjszaka Mestereiről?
-Honnan hallottál róluk?- kérdezte összeráncolt homlokkal- Johntól, ugye?- kérdezte kis szünetet sem hagyva, hogy válaszoljak. Bólintottam. Kezével végigsimított borostás állán és a mellette álló üres székre mutatott. Leültem, és kíváncsi tekintettel fürkésztem- Nos...ők nem egy átlagos társaság. Ők képesek beszélni a Hold Hercegnőjével, a Tó Hercegnőjével és a Természet Hercegnőjével.
-Ők kik?
-Áh, igen, te nem ismered a legendát. 

A 3 Hercegnő legendája

Réges régen 3 Hercegnő ügyelt a világ rendjére: Zara- a Hold Hercegnő, Anja- a Tó Hercegnő és  Hedda- a Természet Hercegnő. Mind elválaszthatatlan jó barátok voltak. Mindenkort 3 nagy részre osztották fel: Moonlight Zara Hercegnő fennhatósága alatt, Waterlily Anja Hercegnő fennhatósága alatt és Winddance Hedda irányítása alatt. Az összes körzetnek volt egy ereklyéje. Moonlightnak egy ikerlánc, Waterlilynek egy rózsagyűrű, Winddancenak egy tiara. Ezek az ereklyék csak a Hercegnők birtokába lehettek. Egyszer azonban Zara Hercegnő szerelmes lett egy olyan vidék hercegébe, amit eddig nem ismertek: a Gulguk világának hercegébe. A másik 2 Hercegnő nagyon rossz szemmel nézte ezt a románcot. Zara megosztotta párjával az ikerláncot. A Hercegé volt a Nap, a Hercegnőjé a Hold. Anja és Hedda próbálták lebeszélni erről Zarát, mert így veszélybe sodorja Mindenkort, de a Hold Hercegnő hajthatatlan volt. Teljes mértékben megbízott hitvesében. Kitört Mindenkorban a háború. Mind a hárman egymás ellen fordultak és felbomlottak a körzetek. A Hercegnők eltűntek Mindenkor földjéről, de az ikerlánc egyik fele a Hercegnél maradt, a másik pedig valószínűleg a Hercegnőnél, de ezt senki sem tudja. Mivel az ékszer egyik fel a Földön volt, így az egyesült vele. Ha valaha egyesülnek, a világ megtisztul, addig azonban csak a tulajdonosát segíti egy állat képében, ami az illető lelkét jelképezi; ezeket az állatokat nevezik Helposzoknak. A Hercegnőkkel csak az Éjszaka Mesterei tudnak kapcsolatba lépni.

 

 

-De akkor, hogyha a Hold Hercegnőnél volt a nyaklánc, hogy került hozzám?
-Éppen ez a nagy kérdés, ezért akar John elvinni az Éjszaka Mestereihez.

Stefan professzorral folytatott beszélgetésem után, visszamentem az emeletre, a szobámba és megpróbáltam újra elkezdeni a varázslatot. Lehunytam a szememet és egy kis ideig nem csináltam semmit, csak a szívverésemre koncentráltam. Teljesen kizártam mindent, ami körülöttem volt. Érzem. Tudom. Akarom. Add át nekem erőmet, mi lelkem mélyén lapul. Lassan kinyitottam a a szememet, de semmi. Nem tudtam, mit csinálhatok rosszul. Elővettem a tankönyvet és átlapoztam az egészet, hátha találok erre, valami értelmes információt, vagy magyarázatot, de semmi. Egy mondat volt ami utalt erre az egészre: "A varázslat nem egyszerű és az elején nem is kellemes, de a türelem mindenre gyógyír"  Ez nem sokat segített, ugyanis nálam nem sok türelmetlenebb és makacsabb ember létezik. Délután 4 óra körül járhatott már az idő, de Stewnak még mindig se híre, se hamva nem volt. Ha ezzel akart visszavágni, hogy ki lett hagyva bizonyos dolgokból, hát elérte a célját, ugyanis tűkön ülve vártam az érkezését, miközben egyre csak rohamoztak a rosszabbnál, rosszabb elképzelések, hogy mi minden történhetett. Nem, nem! Ezeket el is kell felejtenem! Csapódott a bejárati faajtó. Amennyire sérüléseim engedték, felpattantam és leviharoztam a lépcsőn. Sajnos nem az érkezett akit vártam. Daniel éppen a kabátját vette le, amikor leértem, megjelenésemet csak egy halk mormogással konstatálta. Csalódottan mentem vissza a szobámba. 

  Olivia kopogott be a szobámba, amikor már teljesen az idegösszeomlás szélén voltam. Hol a csudába lehet? A nénikém leült az ágyam szélére és anyai szeretettel ölelt át. Könnyáztatta arcomat mélyen belefúrtam a vállába, ő pedig hagyta, hogy szétáztassam a kardigánját. Nem szólt semmit, ami kifejezetten jól esett ebben a pillanatban, sokkal jobban, mintha megvezetve folyamatosan a sablonszöveget tolná: "Nem lesz semmi baj", "Mindjárt itt lesz"....stb. Nem is emlékeztem rá, de a karjai között aludtam el. Halk mocorgásra ébredtem fel, a szobában teljes sötétség honolt. Az ágyamban feküdtem ruhástul a takaróm melege alatt. Feloltottam az éjjeliszekrényemen lévő kislámpát, ami ugyan nem adott túl sok fényt, de a semminél jobb volt. Kipislogtam a szememből az álmot és, amikor már tisztán láttam a valóságot, Stew állt az "ágya" mellett (ami valójában egy matrac a földön). Bocsánatot kért, amiért felébresztett és számára a beszélgetés itt le is volt zárva. Hát, nagyot tévedett, ugyanis csak most kezdődik. Ha azt hitte, hogy ezt szó nélkül fogom hagyni, akkor nagyon nem ismer.
-Hol voltál?- kérdeztem nyugodtan, elnyomva magamba a haragot és a megkönnyebbülést, miszerint újra láthatom.
-Daniel egyik haverjával, Tylerrel elmentünk a könyvtárba.
-Áhh, és a könyvtár nem zár be még éjfél után sem? Netán ez egy olyan titkos akció volt, amiről egy szót sem szólhattál?- na jó, itt már nem annyira sikerült visszafognom magam.
-Flora, nyugalom, lekéstük a vonatot, emiatt órákat kellett várnunk. Éjszaka pedig, ha hiszed, ha nem, nem könnyű megtalálni egy kunyhót a sötét erdő közepén.
-De attól még korábban szólhattál volna, hogy elmész! Vagy küldhettél volna egy madarat vagy baglyot vagy mit tudom én! El sem tudod képzelni mennyire aggódtam! A legjobb barátom felszívódik és még éjfélkor sem tér haza!
-Oh, várj, miért ismerős ennyire ez a szituáció? Én legalább nem vértől tocsogva, sebhelyesen térek haza!- válaszolt most már ő is emeltebb hangon.
-A kettő nem ugyanaz!
-De, Flora! Nagyon is ugyanaz.- felnyalábolt egy bőrtáskát, amit nem is láttam még korábban és kivonult a szobából.
-Most meg hová mész?- kérdeztem. Kikecmeregtem az ágyból és utánaindultam. Az ajtóban azonban elvesztettem az egyensúlyomat és éppen megkapaszkodtam az ajtófélfába. Sajnos, a sebhelyes kezemmel. Felszisszentem és lerogytam a földre.- Stew!- a fiú azonban nem válaszolt. Ajtócsapódást nem hallottam, szóval valószínűleg nem hagyta el a házat. Megráztam sérült kezemet és feltápászkodtam. Úgy döntöttem, nem megyek utána. Lassan becsuktam magam mögött az ajtót és visszabújtam az ágyamba. A könnyeim ringattak újra álomba.

  Reggelinél csak Olivia és John beszélgettek egymással önfeledt örömmel. Stefan professzor könyvel a kezében evett, Stew rám se nézett csak a tálját bámulta feszült figyelemmel, Daniel meg...hát...ő Daniel. Amikor befejeztem az evést, a tankönyvemmel kivonultam a kertbe. Stefan professzorral ugyanazt csináltuk, mint tegnap. Kikérdezte az elméletet, néhány ismétlő kérdés, majd pedig gyakoroltam a varázslat beindításával. Újat mondok, azzal, hogy nem sikerült? Ahha, szerintem sem. Mérgesen visszamentem a szobámba és tanultam. Senkivel nem tudtam beszélgetni, regényeket nem olvashattam, hangszerről nem volt tudomásom, hogy lenne a házba, így maradt a tanulás. Az ebéd hasonló jó hangulatban telt, mint a reggeli. Ebéd után, szerinted mit csináltam? Ja, tanultam! Már a negyedik fejezetet, is megtanultam, a varázslat beindítását is fél órán keresztül gyakoroltam, amivel csak azt értem el, hogy megfájdult a fejem. Úgy gondoltam, a fejfájásomon egy tea biztos segíteni fog. Lebattyogtam a falépcsőkön és a konyhába vettem az irányt. Olivia a kertben olvasgatott, Stefan professzor egy könyvet tanulmányozott, Stew felszívódott, John pedig a konyhában...nem is tudom mit csinált.
-Flora, szia! Egész nap nem is láttalak.- mondta kedves mosollyal a férfi. A kezében egy bögre gőzölgő valami volt, amiből kértem is. Jól sejtettem, tea volt. Tettem bele egy kanál mézet, facsartam bele citromot, majd egy jó nagyot kortyoltam. Mmm, isteni volt.
-Hát, igen, tanultam. Amúgy...- kezdtem bele- mikor megyünk el az Éjszaka Mestereihez? 
-Stefan professzoron áll minden. Próbálja kikerülni a látogatást, de lassan be kell látnia, hogy ez elkerülhetetlen. 
-Áh, szóval azt olvasgatja ennyire! Ésszerű magyarázat után kutat.
-Pontosan.- válaszolta John, miközben az ablakon kinézve a professzorra pillantott. Megköszöntem a teát és ahelyett, hogy visszamentem volna a szobámba tanulni, sétáltam egyet az erdőben. Nem találtam meg azt a tavat, ahol akkor ébredtem, amikor az idegen megmentette az életemet, de hasonlóan barátságos környékre telepedtem le. Feltűrtem a nadrágomat és belelógattam a vízbe. Néztem a gyönyörű tájat. A pillangókat, ahogyan virágról virágra szállnak, a fák kecses mozgását, amikor érkezik egy könnyed szellő, még egy nyuszival is találkoztam. Reccsenést hallottam a hátam mögül és egy barna szempár meredt rám. Elnézést kért, de én megkértem, hogy maradjon. Stew is feltűrte a nadrágját és mellettem, belelógatta ő is a vízbe. Némán ültünk egymás mellett. Azt hittem, hogy megint azzal a Tylerrel van a könyvtárba, vagy hol. Ezt neki is megemlítettem, de nem kaptam rá választ.
-Figyelj...bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi viselkedésemért. Nem szép dolgokat vágtam a fejedhez, de...nagyon aggódtam miattad és...szólhattál volna, hogy elmész, vagy hagyhattál volna egy üzenetet.
-Tudom és én is sajnálom.- nem mondott többet. Nem kezdett el magyarázkodni, győzködni vagy valami és ez így sokkal jobb volt. Ugyanis láttam a szemében, hogy tényleg nagyon sajnálja és...azok a barna szemek többet mondtak minden szónál. - Flora...nem szeretnélek idegesíteni, de...leázott a kötés a lábadról.
-Mi? Oh, Istenem, ez nem lehet igaz!- kirántottam a lábamat a vízből, a kötés levált róla és...-Stew! Stew, Steeeew!
-Látom.- felelet elképedve. A lábamon semmilyen sérülés nem volt. Jobb volt mint újkorában. Ráálltam, ugráltam, szaladgáltam, nem fájt egyáltalán. A kezemet is belemártottam a vízbe és hasonló eredményt értem el itt is, csakúgy, mint a lábamnál. 

  Egészen alkonyatig beszélgettünk. Pont vacsorára érkeztünk haza. Egy kiadós kaja után felmentünk a szobámba és ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Mindennapi témákról szólt a csevej, úgy mint: iskola, kedvenc kaja, kedvenc együttes, tervek a jövőre, gyerekkorunk...stb. Mikor a színészkedésről meséltem neki, ámulattal hallgatott. Meséltem neki arról, milyen színdarabokban szerepeltem eddig, ugyan nem volt sok, mert nem nagyon engedték, de ha mégis, akkor azokról órákig tudtam mesélni. Kezdetben mindig csak 1-2 soros szövegem volt, de később volt, hogy a főszerepet is megkaptam, mint például a Jancsi és Juliskából én voltam Juliska.

Stew nem tudta még, hogy mi szeretne lenni. Huzamosabb ideig, semmilyen hobbi mellett nem kötelezte el magát, nem volt rákattanva semmire. Megbeszéltük, hogy holnap valahogyan kikönyörögjük azt, hogy elmehessünk a városba és ha elengednek, akkor keresünk egy hangszerboltot. Nagyon hiányzott már a zongorázás és az éneklés, na meg, Stewnak meg akartam tanítani, minimum a Boci,boci tarkát eljátszani. Azzal feküdtünk le, hogy reggelinél fogjuk megkérdezni, hogy elmehetünk e a könyvtárba. Este az elalvás nem ment a legkönnyebben. Hajnalig csak forgolódtam. Vajon, ha ez a varázslás "beindul", és visszakerülök az iskolába, elfeledem a színészkedést? Mi lesz, ha találok egy munkát, ami mellett nem marad időm a zenével és színészi pályámmal foglalkozni? Ezek a kérdések ringattak álomba. Álmomba újra én voltam Juliska, csakhogy nem ment minden gördülékenyen. A gonosz banyát nem sikerült megpörkölni és Jancsival mi lettünk a vacsora. Szerencsére felkeltem, mielőtt ez mind bekövetkezhetett volna.

  Reggelinél Stewal egymásra pillantottunk és aprót biccentettem. Olivia mindenképp elengedne minket, John már egy kicsivel nehezebb eset, Stefan professzor pedig, úgy saccoltuk kész kihívás lesz. Bármennyire is jó fej, amióta itt vagyunk nagyon ügyel a biztonságunkra. 
-Khm...arra gondoltunk, hogy Stewval elmennénk a könyvtárba, a városba.- vetettem föl, csak úgy a levegőbe. Olivia, ahogyan számítottuk, rögtön helyeselte a kimozdulást.  De történt egy váratlan fordulat, amire még mi sem számítottunk.
-Rendben, menjetek, de vacsorára legyetek itthon.- mondta Stefan professzor. Leesett az állunk a mellettem ülő fiúval. 
-Nem! Szó sem lehet róla!- mindenki kérdőn nézett Johnra- egyedül biztosan nem mehettek. Daniel és Tyler is elkísérnek benneteket.
-Jajj, nemár!- hördültem fel.
-Vagy így, vagy sehogy.- jelentette ki John. Inkább csöndbe maradtam és beletörődtem, hogy társaságunk lesz. Ami viszont meglepett, hogy Stew egyáltalán nem ellenezte. Ebéd után jött is értünk egy kocsi, mind a négyen bepattantunk és elindultunk. Az út bő egy óra volt. Én a tájat néztem, míg Stew és Tyler vígan beszélgettek, Daniel meg egy fekete füzetbe firkálgatott.

 

 

Megosztás a facebookon

Sziasztok! Vége van itthon az őrültek házának, az új szobámból írom nektek már ezt az észt! :D Itt a nyááár! Van valami tervetek, valahova elutaztok? Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

Varázslatos Ének

1.rész

17. fejezet

-Flora, neked fogalmad sincsen arról, hogy mit jelent ez a nyaklánc, jól gondolom?- kérdezte kicsit barátságosabban, mint az előbbi alkalommal. Megráztam a fejemet, amitől néhány tincs táncot járt az arcom körül.

  Elképzelésem sem volt, hogy mi izgathatta fel Johnt ennyire a nyakláncommal kapcsolatban és azt, hogy mit jelenthet. A tenyerét nyújtotta, mondván, hogy adjam a kezébe az ékszert. Egy kicsit vonakodtam, húztam a számat, de végül robotos mozdulatokkal kikapcsoltam és a markába helyeztem a félhold alakú medállal ellátott nyakláncot. Összezárta az ujjait és közelebbről is megnézte a nyakláncot. Egy aprócskát felgörbült a szája, de olyan kicsi töredék volt, hogy teljesen elképzelhető volt, hogy csak a szemem káprázott. 
-Ez a nyaklánc...egy ikernyaklánc egyik darabja. Ha együtt van a kettő, akkor a világ megtisztul a démonoktól és a sötétségtől, viszont, ha egyedül van, akkor csak azt a személyt segíti, akinek a birtokában van az ékszer.
-És...hol vagy...kinél van a másik fele?- kérdeztem bizonytalanul.
-Azt senki sem tudja.- mondta összeráncolva a homlokát, míg a kezében forgatta a medált.
-A párja is egy félhold?- kérdeztem.
-Nem. Ebbe a félholdba beleillő kör, mely a napot ábrázolja. Az ésszerű az lenne, hogy a Nap, a fény sokkal erősebb, de ebben az esetben nem. Ez a hold, sokkalta erősebb mágiával, sokkal erősebb erővel rendelkezik. Legutóbb 100 éve egyesültek és...azt hitte mindenki, hogy már mind a kettőt eltemette a homok de...neked megvan az erősebb és ezt csak egy csapat tudja kideríteni, hogy mit jelent. Az Éjszaka Mesterei. El kell hozzá mennünk. Minél hamarabb, de nem hinném, hogy Stefan olyan könnyen belemenne...Flora, menj fel a szobádba és tanuld meg az első fejezetet.- nyomott a kezembe egy könyvet. Mágiák, Bűbájok, Varázslatok 1. Fogtam a vastag könyvet és felbaktattam az emeletre. Stew az ágyamon ülve tanulmányozott egy regényt, de amikor beléptem, akkor becsapta és rám emelte hatalmas barna szemeit. Látszott rajta, hogy egy kicsit még mindig meg van sértődve, amiért el lett küldve, de miután töviről-hegyire mindent elmeséltem ez már el is párolgott. Újra elmerült a könyvében és pedig kinyitottam a sajátomat és elmerültem a tanulásba.

 ♣♣♣♣♣

  Mikor végeztem az első fejezet memorizálásával, egy kiadós alvással ajándékoztam meg magam.

Már sötétedett, mire sikerült az egész első fejezetet belevésnem a fejembe, amit holnap valószínűleg Stefan professzor ki is fog kérdezni. Elmentem letusolni, felvettem egy szürke leggingset és egy bővebb fekete pólót, és bebújtam az ágyamba. A dobozban találtam egy felhúzós órát, aminek kifejezetten örültem, mert így fel tudtam magamat kelteni éjfélkor. Stew ellenezte azt, hogy a felnőttek tudta nélkül szökjek ki egy vadállathoz méghozzá este az erdőbe, de kénytelen volt beletörődni, ugyanis nem tudott volna visszatartani. 

  Amikor eljött az éjfél, kikecmeregtem az ágyból és halkan lépkedtem le a lépcsőn, aminek az utolsó előtti foka olyan hangosat nyekkent, hogy egy fél percig csak álltam és vártam, hogy lebukjak, ami hál istennek nem következett be. Mentem tovább, kifelé. Amikor kiértem a házból kifújtam az addig visszatartott levegőt (mellesleg észre sem vettem, hogy visszatartom), majd elindultam befelé az erdőbe. Nem volt nehéz kiszúrni egy hófehér oroszlánt bent a sűrű fák között. Ám amint odaértem, az állat semmivé foszlott. Meglengettem a kezemet a levegőben, de semmi. 
-Te mit keresel itt?- kérdezte ingerülten egy hang. Megperdültem a tengelyem körül és Daniellel találtam szembe magamat. 
-Ezt én is kérdezhetném.- meredtem rá én is ugyanolyan ingerülten. 
-Ahha, csak én bármikor kijöhetek az erdőbe, főleg ha egy küldetésem van, nem úgy mint Te!- bökött rám az ujjával- Akinek inkább a szobájába kéne lennie! 
-Küldetés? Milyen...küldetés?- kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a fejmosását. 
-Ahhoz neked semmi közöd, Fifi.
-Még mindig Flora!- dörrentem rá mérgesen. Rá se kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, önelégülten mosolyog, mert ki tudott hozni a sodromból. Rendeztem a vonalaimat és elindultam egy aprócska fény irányába, ami véleményem szerint az oroszlán lehetett. Mentem, mentem és azt vettem észre, hogy Daniel követ. Szembefordultam vele és összeráncoltam a homlokomat.
-Ne kövess! Menj és teljesítsd a küldetésedet, vagy nekem tök mindegy, hogy mit csinálsz, de szállj le rólam!- nem is válaszolt, csak megadóan felemelte a két kezét, sarkon fordult és...elment. Addig néztem utána, amíg, teljesen el nem tűnt, majd sarkon fordultam és folytattam az utamat az oroszlán felé. Amikor elértem  fényforrást, nem tévedtem, a Fehér oroszlánnal álltam szemben. 

"Siess, siess, már nincs sok idő". Mondta úgy, hogy ki sem nyitotta a száját. 
-Mihez, nincsen már sok idő?- nem értettem miért mondta ezt. Nem válaszolt, csak nézett a szemembe azokkal a hideg szemeivel. És akkor beugrott. Már nincsen sok idő addig, amíg vissza nem tér a sötétség. De...fogalmam sem volt, hogy én mit tehetnék. Ezt neki is elmondtam és elkapat a tekintetét rólam. Láttam az arcán, hogy gondolkodik. Ismertem minden vonását, annyira ismerős volt, de nem tudom, hogy honnan. Teste megremegett. Rám nézett és kétségbeesés tükröződött a szeméből.
-Mi a baj? Mi történik?- kérdeztem, mert elkezdett halkan vonyítani, láttam rajta, hogy szenved. Beszélni próbált, de nem jöttek ki hangok a torkán. Most már egész teste konkrétan reszketett, odaléptem hozzá, de ő eltaszított magától, ám én nem adtam fel ilyen könnyen. Odaléptem hozzá és a bundájára helyeztem a kezemet. Amikor leguggoltam ő összeesett és az ölembe hajtotta a fejét. A szemem megtelt könnyel és próbáltam valahogyan segíteni, de fogalmam sem volt, hogy mi történik. Rám emelte kék szemeit és lassan, nehézkesen ejtette ki a következő szavakat: "Még találkozunk, Flora. Eljön az idő, amikor nem lesz, ki segítsen rajtad, de ne felejtsd el: a Fehér Oroszlán mindig veled van a lelkedben. Most arra kérlek...arra...kérlek...soha többet, ne higgy nekem, csak akkor, ha világít a nyakláncod. Még...ta...találkozunk"  A könnyeim teljesen eláztatták az arcomat. Vakítóan éles fény villant és amikor kinyitottam a szememet, akkor az oroszlán állt velem szembe, makk egészségesen. 
-Fehér Oroszlán!- kiáltottam. Odarohantam mellé, de ő egy üvöltés kíséretében felém csapott és a kezembe vájta a karmait. Éles fájdalom hasított belém, de nem tántorodtam meg- Mi történt veled?- választ azonban nem kapta. Mérgesen villant meg a kék szeme és nekem ugrott. Egy védekező varázslat jutott az eszembe, az első fejezetből, de ó a csudába is, hogyan is kell elkezdeni egy varázslatot? Nem volt időm ezen gondolkozni, kitértem az állat útjából. Ziláltam és egy fekete árny állt előttem. Semmit nem láttam az arcából. Egy nagy fa mögé állított és parancsolta, hogy maradjak ott. Ő kiugrott az oroszlán elé és varázsigékkel támadott, majd magához hívott egy botot (?). Nem láttam mi történik, de nem tudtam tétlenül várni. Kiléptem a fa takarásából, amit az állat meg is érzett és elfordult az idegen elől, engem vett célba. Felkaptam egy vastag fa botot és azzal csaptam az állat felé, amivel felhasítottam a szemét. Fájdalmas üvöltéssel kapott a mancsával a szeméhez. Világos bundáját, sec-perc alatt ellepte a vér. Még dühösebben vetődött felé. Fogait a combomba mélyesztette. Csillagokat láttam fájdalmamba. Kapálóztam, de az állat erősebb volt nálam. Elterültem a földön és kezdett feketedni minden. Utolsó képként egy árny suhant el mellettem, majd mindent beborított a sötétség.

  Egy patak mellett tértem magamhoz, a lábamon és a karomon kötés volt. Olyan nyolc óra felé járhatott  az idő. Ezen a részen még nem is jártam, valószínűleg az erdő egy elrejtett része lehet, mivel a patak körül olyan volt, mint egy rét, ám a szegélyét mindenütt sűrűn fák borították. Felültem és egy fekete ruhába öltözött alak sétált a távolból felém. Ő volt az, aki tegnap megmentette az életemet. Kezében egy kis csomagot hozott, amit előttem ki is nyitott. Pár szelet kenyér, vaj, sajt és felvágott volt benne. Az arcát nem láttam, mert egy sötét maszkkal eltakarta. Rámutatott az ételre, hogy egyek. Gyanús szemmel méregettem, de győzött az éhség és nekiláttam. Ő némán ült és engem nézett. Az egész szerelése csupa fekete volt. A sötétben nem is láttam mennyire kidolgozott a teste, de a feszülős felső rész arról árulkodott, hogy nem rest edzeni, de lehet, hogy csak a gyakorlat dolgozta így ki. Ezen gondolkodva meg is töltöttem éhes pocakomat és kérdőn rá néztem:
-És most mi legyen?- felállt leporolta a nadrágját és elindult befelé az erdőbe. Egy ideig értetlenül bámultam rá, majd kapcsoltam és utánairamodtam. Hátrapillantott és visszabattyogott hozzám, miután látta a szerencsétlenkedésemet a sérüléseimmel. A karját nyújtotta én belekapaszkodtam és megindultunk bicegve. A Nap rettentő erővel tűzött a fejünk fölött, nagyon jól esett beérni a fák közé, az árnyékba. Rendesen kivert a víz. Az idegen segített leülni egy nagyobb szikladarabra és türelmesen várt, amíg összeszedtem magamat. 
-Tulajdonképpen...ki vagy te?- kérdeztem neme egyszerűséggel. Meg is lepett volna, ha válaszol. Tegnap óta egy szót sem szólt. Elfordította a fejét és az utat tanulmányozta, ami még előttünk állt- ugye...most hazaviszel?- bólintott. Megint a karját nyújtott és felsegített, majd elindultunk a rögös úton Olivia háza felé.

  Amikor már láttam a házat és kevesebb, mint 50 méter választott el tőle, az idegen elengedett és egy csókot nyomott a kézfejemre, majd eltűnt az erdő sűrűjében. Egy ideig csak álltam és a hűlt helyét bámultam, majd észbe kaptam és betántorodtam a házba. Ahogy gondoltam, Olivia, Stefan professzor, John mind a nappaliba ültek aggódva és amikor beléptem felpattantak és megrohamoztak a kérdéseikkel. Nem tudtam válaszolni, nem tagadom nem is akartam. Csak álltam. 
-Flora! Hol voltál? Válaszolj!- mondta mérgesen John- Nem is tudod mennyire aggódtunk! Hogy gondoltad?
-Én...izé...
-Velem volt.- hátranéztem és Daniel állt mellettem. Kérdőn néztem rá, de ő sürgetően nézett vissza rám.
-Igaz ez Flora?- kérdezte Olivia kipirosodott szemmel. 
-I...igen. Én kértem meg Dainelt, hogy...hogy vigyen el ahhoz a forráshoz, ahol tegnap is jártunk. Gondoltam, hogy nem engednétek el így...hajnalba kiszöktünk és egy kövön megcsúsztam és ez történt.- mutattam itt magamra- de semmi bajom, csak pár karcolás.- megkaptuk az elmaradhatatlan fejmosást, hogy hogy lehettünk ennyire felelőtlenek, komolyabb baj is történhetett volna, többet vártak tőlünk...stb, majd Olivia felküldött, hogy öltözzek át. Megkértem Danielt, hogy segítsen a lépcsőn felmenni, ugyanis egy-két dolog megérdemelne egy magyarázatot. Amikor felértünk és biztosak lehettünk benne, hogy a felnőttek hallótávolságon kívülre kerültek, nyitottam volna a számat, hogy megkérdeztem mégis miért segített, de ő megelőzött.
-Jössz nekem egyel.- mondta, majd ott hagyott. Betántorogtam a szobámba, ahol Stew ült egy könyv társaságában. Amint megpillantott, levágta a könyvet az ágyra, felpattant és odaugrott mellém. Megvizsgálta a kötésemet, majd miután mindent elmeséltem neki, szorosan átölelt. Ezek után elküldött letusolni, és átöltözni, addig ő majd szerez friss kötést és fertőtlenítőt. Felnyaláboltam a saját fekete farmeromat, egy sima minta nélküli fekete toppot és egy inget, majd bevonultam a fürdőbe. Amint belenéztem a tükörbe elég visszataszító kép fogadott. Hajam kócos csimbókokban omlott a vállamra, arcom és tulajdonképpen mindenen (a ruhákat is beleérte) csupa kosz volt, arcomat egy-egy apró heg tarkította. Egy jó meleg fürdő azonban csodákra képes. Amikor kihűlt a vizem, kiszálltam, megszárítottam a hajamat, amivel végül nem kezdtem semmit, csak hagytam, hogy természetesen terítse be a vállaimat és kiléptem a folyosóra. Visszabattyogtam a szobámba és leültem az ágyra, Stew pedig ellátta a sebeimet. A fertőtlenítő iszonyatosan csípett, szemem könnybe lábadt, legszívesebben sikítottam volna, de valahogy csak kibírtam egy apró nyöszörgéssel és a fogaim összeszorításával.
-Stefan professzor üzeni, hogy ma fel kell neki mondanod az első fejezetet és egy minimál gyakorlatot is belevisztek.- tolmácsolta Stew a professzor kérését. Szuper.   

Megosztás a facebookon

Sziasztok! Egy komolyabb témával érkeztem nektek: Hogyan is éltem meg az iskolaváltást? Ha érdekel titeket az én személyes tapasztalatom, vagy esetleg ti is most ez előtt álltok, akkor mindenképp olvassátok el ezt a bejegyzést! (Kommentbe nyugodtan írjátok le személyes élményeiteket :))

Hogyan éltem meg az iskolaváltást?

 

  Biztosan most azt gondoljátok, hogy én személyes okokból váltottam iskolát, ami részben szerepet játszott, de nem ez irányított. Most léptem gimnazista éveimbe, de én hatosztályos gimnáziumba járok, tehát az általános iskolát nem jártam végig. 

  Korábban fel sem merült bennem, hogy én ott hagyom az osztályomat, mert jól éreztem magamat, nem volt nehéz és igazából nagyon semmi kifogásom nem volt ellene. A felsős osztályfőnököm ajánlotta, hogy menjek át egy erősebb iskolába, mert olyan képességekkel rendelkezem, ami messze meghaladja ezt az általános iskolás szintet. Megígértük neki édesanyámmal, hogy gondolkozunk rajta és arra a döntésre jutottunk, hogy megpróbálom, lesz ami lesz. Ha felvesznek elmegyek, de ha nem, sebaj, akkor maradok és ugyanebbe az iskolába jelentkezek 8. után. Ez azonban egy idő után szóba sem jöhetett. Barátnőmmel kikerültünk az osztály szélére, elvesztettem régi barátaimat és barátnőm, meg rajta kívül 2 lány (akik nem jöttek át) maradtunk meg egymásnak. A tanárok mind direkt szekáltak minket, volt, hogy egész történelem órán fent volt a kezem (nyilván egyszer sem szólított fel a tanár) és óra végén még a tiszta egyes Zolika is kapott egy órai munka ötöst csak én nem. Képes volt az arcomba köpni, hogy egyszer sem tettem fel a kezemet. Azután már tényleg egyszer sem jelentkeztem, és így tovább minden órán. Osztályfőnökömtől azt is megkaptam, hogy soha semmire nem fogom vinni az életben, mert én csendesebb voltam, visszafogottabb. Ebben csak az a legrosszabb, hogy ő mondta azt, hogy inkább menjek át egy erőseb suliba. Mára már ki is lettem tiltva az intézményből, ami őszintén...nem is zavar. Na, de ennyit nagy vonalakban az okokról, hogy miért váltottam. (Azt elfelejtettem említeni, de gondolom kitaláltátok, hogy igen, felvettek és nem is akárhanyadiknak) Jöjjön is az, amiről ennek a posztnak szólnia kell :)

  Augusztus utolsó hetében volt a gólyatábor, ami miatt már hetek óta nagyon izgultam. Mint korábban említettem már, én nagyon nehezen illeszkedem be új társaságba. Pont emiatt féltem annyira, hogy mi lesz ha nem sikerül, ha 6 évig nem tudok beilleszkedni. Volt egy lány (neveket nem szeretnék írni, legyen mondjuk...Gizike), tehát volt Gizike, akivel mi már korábban is ismertük egymást és vele voltam igazából, meg egy lány, akivel korábban oviba voltunk legjobb barátok és még (legyen Margit) Margit akivel akkor lettünk nagyon jóba. Mi így négyen egy verhetetlen négyest alkottunk. Én eldöntöttem, hogy nyílt leszek és nem hagyom, hogy a félénkségem győzzön. Teljesen magamat adtam, nem féltem attól, hogy nem fogadtnak el (legalábbis elnyomtam magamban ezt az érzést) és hamar mind az egész osztály egy annyira jó közösség lettünk sec-perc alatt. A gólyatábor egy valóságos filmbeli álom volt. Minden egyes pillanatát imádtam. Csak jött az iskola. Gizike, Margit, az ovis legjobb barátnőm (ő most a legjobb barátnőm, nevét egyenlőre biztosan nem fedem fel) és én négyen nagyon jól elvoltunk. Volt egy pályázat, amivel a mi évfolyamunk kimehetett Erdélybe egy hétre. Na, akkor minden megváltozott.

  A buszon Gizike és Margit együtt ültek. Úgy volt, hogy majd ő eléjük ülünk a legjobb barátnőmmel. Hát, mégsem mivel Juditka (Jézusom ezek a nevek XD) és Leila ültek velük. Jó, sebaj, úgy volt, hogy lesz ilyen csapatmunka, ott úgyis együtt leszünk, hiszen már egy hónapja megbeszéltük. Ahha, persze. Megkérdeztük, hogy ugye biztos együtt leszünk e, erre Gizike:

-Jajj, bocsi, mi Margittal Juditkáékkal leszünk, ők hamarabb kérdezték, ugye nem haragszotok?- na itt már kezdett betelni a pohár. Egész úton Gizikéék konkrétan levegőnek néztek minket a legjobb barátnőmmel. Egy este vacsoránál Margit sírva jött le. Megbeszéltük a legjobb barátnőmmel, hogy vacsi után elmegyünk a szobájukba és megkérdezzük, mi történt. Bekopogtunk, beengedtek és levegőnek néztek. Konkrétan mintha szellemek lennénk akiket észre sem vettek. Nekem elegem lett, kirohantam a szobából el a miénkbe és sírva rogytam le a földre. A barátnőm kicsivel később utánam jött és megvígasztalt. Akkor mindketten eldöntöttük, hogy vége. Ennyi volt. Nem is foglalkoztunk velük és így új barátokra tettünk szert. Ma, hatan vagyunk együtt. Mondanom sem kell Gizikéék az iskolában úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Igazából örülök, hogy ez mind megtörtént, mert most már ismerem milyen is Gizike bájos, mosolygós, kedves leple alatt. Egy rothadó alma. Azóta Margittal sincsen jóban annyira.

  Még róluk órákat tudnék mesélni, de akkor már nagyon eltérnék a témától. Az egésznek a lényege, hogy ha új közegbe érkeztek, ne féljetek magatokat adni. És attól se tartsatok, hogy nem fogadnak be, hogy téged úgysem kedvelnének. Ez nem igaz. Ugyanolyan különleges vagy, mint bárki más, ugyanannyit érsz. Ha pedig valaki eldob magától, nem menj utána, ne küzdj érte (persze, ez nem minden esetben érvényes, van amikor igenis küzdeni kell, de fel fogod ismerni mikor melyiket kell tenned), hanem keress olyan embereket, akik elfogadnak. :))

  Ennyi lett volna ez a poszt, remélem egy kicsit tudtam segíteni a saját tapasztalatommal! Puszi, sziasztok! <3 

Megosztás a facebookon

Hellosztok! Igazából úgy terveztem, hogy ezt a részt még hétköznap valamikor kirakom, de mivel néhány kedves tanárom úgy döntött, hogy ilyenkor év végén sem restek témazárókat javítani, így ez elmaradt. De sebaj, már csak 14 nap (nekem 13 haha) és vége (aminek személy szerint én nem annyira örülök) Egyébként láttátok instagrammon a könyv kritikámat? Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

 Varázslatos Ének

1.rész

16. fejezet

  Mind asztalhoz ültünk, amikor valaki kopogtatott. Olivia azonnal felpattant és kinyitotta az ajtót. Hangosan köszöntötte az illetőt és egy nagy csokor virággal valamint egy férfival az oldalán illeget be a konyhába.
-Emberek ő itt jó barátom, John Goss...

-John, ő itt Flora Griffin- mutatott rám Olivia- a keresztlányom, Stefan Godwill a Haviscol egyik kiváló tanára, egyben az Uralkodók vezető embere és Steward Moppy, Flora egyik barátja. Miért nem foglalsz helyet? Mi is most kezdtünk neki a reggelinek.- mondta a nő és kihúzott egy széket, majd villámgyorsan még egy terítéket tett ki az asztalra. John leült és szedett magának Olivia isteni rántottájából és még egy-egy finomságot is magához vett. Mind nekikezdtünk az étel elfogyasztásához. Sokáig senki sem szólt egy szót sem, csak csendben ettünk egymás mellett. John törte meg a hallgatást:
-Olivia, a fiamat nem láttad esetleg? Előre küldtem, de nem láttam itt a házban, ha megint elkóborolt én...
-Találkoztam vele! Valószínűleg az erdőben sétálgathat, nyugi John, nagy fiú már, tud vigyázni magára.-nyugtatta Olivia a férfit. Én leraktam az evőeszközöket és készültem felmenni a szobámba, amikor támadt egy ötletem.
-Olivia! Elmehetnék én is sétálni egyet? Muszáj lenne kiszellőztetnem az agyamat és...
-Nem!- vágott közbe Stefan professzor határozottan. Villáját lerakta és keményen a szemembe nézett. Komolyan mondom, én nem hittem volna, hogy ez az ember képes akár egy órán keresztül is ilyen komor maradni. Rémisztő.- Szó sem lehet róla, Flora! Meg kell beszélnünk néhány fontos dolgot és amúgy sem kószálhatsz egyedül egy teljesen ismeretlen vidéken, védtelenül ráadásul úgy, hogy semmit nem tudsz a mi világunkról!
-Stefan, egy séta senkinek nem fog megártani.- próbálkozott a nénikém- egyébként is, itt van Daniel, ő majd vigyáz rá. Mindössze 1 óráról lenne szó.
-1 óra és nem kevesebb.- mondta határozottan a professzor, majd visszatért az evéshez.

Bólintottam és kiléptem az ajtón. Daniel a teraszon állt és engem nézett.
-Figyelj, arról lenne szó, hogy...- kezdtem bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.
-Igen, tudom. Mindent hallottam. Valakinek bébiszitterre van szüksége. Na, gyere menjünk, akad jobb dolgom is.- azzal meg is indult az erdő felé, hátra sem nézve, hogy vajon követem e. Nekiiramodtam éls próbáltam utolérni. A könnyű szellőben félhosszú, aranybarna haja meglibbent, ahogyan a nap rávetült, csak úgy ragyogott. Káprázatos volt. 

  Halkan ballagtunk egymás mellett. Többszöri beszélgetési kísérletem valahogy mindig csődbe ment. Szó szerint hárította a csevegés bármilyen formáját, úgyhogy feladtam és inkább az erdőt csodáltam. Az egésznek volt egy varázslatos hangulata. A levelek lilás fényt vetítettek, a madarak daloltak és az a sercegő hang, amit a fűszálak adtak ki, ahogyan a szél megcirógatta őket, mesés volt. Néhány állat is megfordult a közelünkbe, de amint megéreztek minket, már iszkoltak is tovább. A felhők lomhán haladtak az égen, a virágok, meg csak úgy illatoztak. Bennük a méhecskék szorgosan gyűjtötték a virágport. Egy szivárvány szárnyú pillangó pihent meg az ujjaimon. Daniel azonban ebből az egészből semmit nem vett észre. Elmerül a saját kis világában és csak néha-néha pillantott föl révületéből, ám akkor sem látott, csak nézett maga elé. Egy idő után, megelégeltem ezt a csendet és búskomorságot.
-Miért nem tudod élvezni ezt a frissességet, varázslatot, amit ez az erdő nyújt? Hogy tudsz ennyi meseszép dolog előtt úgy elsétálni, mint akit most visznek a saját temetésére?
-Semmi közöd hozzá.- rázott le ezzel a három szóval, amivel már tényleg az őrületbe kergetett. Nem! Ilyet nem fogunk játszani. 
-Daniel, valami bánt vagy esetleg...
-Mit akarsz tőlem, Fifi?
-Flora...
-Az tök mindegy.
-Én csak...beszélgetni szeretnék. Komolyan, olyan vagy, mint egy élőhalott!-mondtam. Ő megtorpant és rám emelte kék szemét, amiben vidámság bujkált, ám az arcának többi vonása kemény maradt. Áh, akkor mégsem egy zombi, tud ő boldog is lenni, csak ki kell belőle csalni.- de fogalmazhatnék úgy is, hogy olyan vagy, mint egy beszívott amszterdami.- na erre már a szája is egy pöppet felfelé görbült. Annyira aranyosan mosolygott, mint egy kisfiú.
-Élőhalott és beszívott amszterdami? És én még azt hittem, hogy egy kis kockával van dolgom. Mond csak, Fifi, hogy kerültél ide?
-Hát, az egy...elég hosszú történet.- mondtam, kicsit feszengve. Nem volt nagyon ínyemre, ezen a témán gondolkozni, mert az egész délutánom erről fog szólni és még egy kicsit élvezném ezt a szabadságot.
-Te akartál beszélgetni, de egy egyszerű kérdésre sem válaszolsz. Na sebaj. Akkor mesélj, Londonban mivel foglalatoskodtál?-kérdezte közömbösen, de a szemében láttam, hogy valóban érdekli a téma. Igazából erről sem szívesen beszélgettem volna, de ha ezt közlöm vele, akkor azért kicsit felmenne benne a pumpa, úgyhogy próbáltam tömören összefoglalni:
-Tanultam és igazából...éltem unalmas és túl normális életemet, amit...azért néhanapján visszasírok, de mindenképpen ez a helyzetem sokkal jobb, mint a mostani.
-Valahogy úgy érzem erre sem szívesen válaszolnál.- mondta mosolyogva, mindenféle gúny nélkül. Egy 5 perces beszélgetés alatt, már kétszer is meglepett ez a fiú, azta.- Úgy hallottam, zongorázol és nem is rosszul. Apám is játszott valamikor, bár mostanában a zongora inkább csak porfogónak áll a házban.
-Tényleg?- tévedtem. Háromszor lepett meg- és te is játszol valamilyen hangszeren?
-Áh, dehogy is. Én nem vagyok egy múzsa lélek. Jobban szeretek sportolni valamit. Például...lovagolni vagy esetleg kajakozni. Régen versenyeken is voltam, amiket hahh, nem dicsekedés gyanánt, de általában én nyertem meg.- mondta kidüllesztett mellel. Én csak a szememet forgatva belebokszoltam a vállába.
-Lovagolni mindig is akartam, de...ha árvaházban élsz, nem sok esélyed van az ilyesfajta újdonságok kipróbálására.- mondtam szomorkás mosollyal. Emlékszem, kiskoromba mindig is nagy álmom volt, hogy egy éj fekete lovon ülhessek. Ám, ennek a megvalósítására nem volt sok esélyem és már le is mondtam róla. Csupán gyerekes ábrándozásként gondoltam mindig is rá.
-Egyszer eljöhetnél velem egy körre. Szerintem tudom is már melyik lóval illenétek össze...- mosolygott sejtelmesen, kék szeme csak úgy ragyogott a délelőtti napsütésben- viszont, most már ideje hazamenni, mert lassacskán letelik az az egy óra.

  Mikor visszaértünk, Stefan professzor és Stew már a nappaliban vártak rám. Daniel kint maradt az apjával a kertben. Leültem a kanapéra a professzor és a fiú elé, majd hallgatásba merülve vártam, hogy akkor most vége a vidám időtöltésnek. Jöhetnek a komoly fejtörések, nézeteltérések és minden ami a meggondolatlanságomnak a következménye.

De még mindig tudom, hogy valami vár rám, valamit helyre kell hoznom. Nem hiába döntöttem így. Nem lesz felesleges ez a kis kitérő. Ha kell, néhány szabállyal szembe megyek, de nekem itt van egy feladatom, valami, ami vár rám. Kinéztem a nappali ablakán és a fehér oroszlán szemébe néztem. Hűvös szeme szinte sürgetően hatott a lelkembe. Az emeletre pillantott és egy ugrással már sehol sem volt. Megráztam a fejemet, de nem tért vissza. Hova mehetett? Utána kéne mennem...de most nem lehet. Mi lesz, ha itt a lehetőség én pedig elszalasztom. "Éjfélkor az erdőben" Hallottam az oroszlán mély, bizsergető hangját. A szoba sarkában egy villanást láttam és szembe találtam magamat a fehér oroszlánnal. Szája nem mozgott, de lassan, tagoltan ismételgette. "Éjfélkor az erdőben" Bólintottam és az állat elhallgatott. Nem ment sehova, csak nézett a szemembe. Felálltam, de a lábaim nem tartottak meg. Szólni akartam, de hang nem jött ki a torkomon. A fehér oroszlán megfordult és egy villanással semmivé lett. Mintha itt sem lett volna. Az elmém újra kitágult és a szemem újra a valóságot látta. Már ha nem az oroszlán a valós és mi vagyunk egy álomkép. A földön feküdtem. Stefan professzor egy hideg textillel törölgette a homlokomat, Oliviának halk pityergését hallottam a szoba egy távolabb eső részétől. Stew nem volt sehol. Másik oldalamon John térdelt és szólongatott. Kérte, hogyha hallom amit mond, akkor biccentsek egy aprót. Megtettem a kérését és ő egy megnyugodott pillantással hátrébb húzódott. Én lassan felültem, mit sem törődve az aggódó tanácsokkal, hogy jobb lenne, ha nem ülnék fel. 
-Ti is láttátok?-kérdeztem meg halkan. Titkon reméltem, hogy ők nem hallották és nem is látták.
-Mit? Mit láttál Flora?- kérdezte Stefan professzor. Arcára ismét kiült az az aggodalom, amikor vérző lábakkal lépett be a terembe. Elmondtam nekik mindent, kivéve az éjféli találkozót. Ha arról akár egy szót is ejtettem volna, biztos a szobámba zárva tölteném azt a pár hetet vagy hónapot amit ebben a házban élve fogunk eltölteni. A professzor mély gondolataiba merülve sétált ki Oliviával a nyomában. Közben Stew is megérkezett és segített felállni. Ösztönösen a nyakamhoz kaptam a kezemet, hogy meggyőződjek róla, a félhold alakú nyakláncom még mindig ott van e. Amikor kezem rátalált a hideg medálra, öklömbe zárva megszorítottam, majd leengedtem a kezemet és John hitetlen pillantásával találtam szemebe magamat.
-Ezt honnan szerezted?- kérdezte szinte indulattal a hangjában. Meglepett a reakciója, először válaszolni sem tudtam csak tátogtam, mint egy hal. Amikor felfogtam a kérdést is, akkor elmondtam neki, hogy ez az egyetlen dolog amit édesanyámtól kaptam.
-Steward. Légyszíves magunkra hagynál Florával?
-Persze, hiszen én itt sem vagyok vagyok, csak mint egy cseléd teljesítem kéréseiteket a biztos tudatlanságban! Csak, mint Flora barátja...- mondta Stew, majd zsörtölődve kisétált a nappaliból. Amikor John meggyőződött róla, hogy senki sincsen hallótávolságon belül, akkor felém fordult és kutató pillantást vetett rám, majd a nyakláncomra.
-Flora, neked fogalmad sincsen arról, hogy mit jelent ez a nyaklánc, jól gondolom?- kérdezte kicsit barátságosabban, mint az előbbi alkalommal. Megráztam a fejemet, amitől néhány tincs táncot járt az arcom körül.

Megosztás a facebookon