Sziasztok! Egy komolyabb témával érkeztem nektek: Hogyan is éltem meg az iskolaváltást? Ha érdekel titeket az én személyes tapasztalatom, vagy esetleg ti is most ez előtt álltok, akkor mindenképp olvassátok el ezt a bejegyzést! (Kommentbe nyugodtan írjátok le személyes élményeiteket :))

Hogyan éltem meg az iskolaváltást?

 

  Biztosan most azt gondoljátok, hogy én személyes okokból váltottam iskolát, ami részben szerepet játszott, de nem ez irányított. Most léptem gimnazista éveimbe, de én hatosztályos gimnáziumba járok, tehát az általános iskolát nem jártam végig. 

  Korábban fel sem merült bennem, hogy én ott hagyom az osztályomat, mert jól éreztem magamat, nem volt nehéz és igazából nagyon semmi kifogásom nem volt ellene. A felsős osztályfőnököm ajánlotta, hogy menjek át egy erősebb iskolába, mert olyan képességekkel rendelkezem, ami messze meghaladja ezt az általános iskolás szintet. Megígértük neki édesanyámmal, hogy gondolkozunk rajta és arra a döntésre jutottunk, hogy megpróbálom, lesz ami lesz. Ha felvesznek elmegyek, de ha nem, sebaj, akkor maradok és ugyanebbe az iskolába jelentkezek 8. után. Ez azonban egy idő után szóba sem jöhetett. Barátnőmmel kikerültünk az osztály szélére, elvesztettem régi barátaimat és barátnőm, meg rajta kívül 2 lány (akik nem jöttek át) maradtunk meg egymásnak. A tanárok mind direkt szekáltak minket, volt, hogy egész történelem órán fent volt a kezem (nyilván egyszer sem szólított fel a tanár) és óra végén még a tiszta egyes Zolika is kapott egy órai munka ötöst csak én nem. Képes volt az arcomba köpni, hogy egyszer sem tettem fel a kezemet. Azután már tényleg egyszer sem jelentkeztem, és így tovább minden órán. Osztályfőnökömtől azt is megkaptam, hogy soha semmire nem fogom vinni az életben, mert én csendesebb voltam, visszafogottabb. Ebben csak az a legrosszabb, hogy ő mondta azt, hogy inkább menjek át egy erőseb suliba. Mára már ki is lettem tiltva az intézményből, ami őszintén...nem is zavar. Na, de ennyit nagy vonalakban az okokról, hogy miért váltottam. (Azt elfelejtettem említeni, de gondolom kitaláltátok, hogy igen, felvettek és nem is akárhanyadiknak) Jöjjön is az, amiről ennek a posztnak szólnia kell :)

  Augusztus utolsó hetében volt a gólyatábor, ami miatt már hetek óta nagyon izgultam. Mint korábban említettem már, én nagyon nehezen illeszkedem be új társaságba. Pont emiatt féltem annyira, hogy mi lesz ha nem sikerül, ha 6 évig nem tudok beilleszkedni. Volt egy lány (neveket nem szeretnék írni, legyen mondjuk...Gizike), tehát volt Gizike, akivel mi már korábban is ismertük egymást és vele voltam igazából, meg egy lány, akivel korábban oviba voltunk legjobb barátok és még (legyen Margit) Margit akivel akkor lettünk nagyon jóba. Mi így négyen egy verhetetlen négyest alkottunk. Én eldöntöttem, hogy nyílt leszek és nem hagyom, hogy a félénkségem győzzön. Teljesen magamat adtam, nem féltem attól, hogy nem fogadtnak el (legalábbis elnyomtam magamban ezt az érzést) és hamar mind az egész osztály egy annyira jó közösség lettünk sec-perc alatt. A gólyatábor egy valóságos filmbeli álom volt. Minden egyes pillanatát imádtam. Csak jött az iskola. Gizike, Margit, az ovis legjobb barátnőm (ő most a legjobb barátnőm, nevét egyenlőre biztosan nem fedem fel) és én négyen nagyon jól elvoltunk. Volt egy pályázat, amivel a mi évfolyamunk kimehetett Erdélybe egy hétre. Na, akkor minden megváltozott.

  A buszon Gizike és Margit együtt ültek. Úgy volt, hogy majd ő eléjük ülünk a legjobb barátnőmmel. Hát, mégsem mivel Juditka (Jézusom ezek a nevek XD) és Leila ültek velük. Jó, sebaj, úgy volt, hogy lesz ilyen csapatmunka, ott úgyis együtt leszünk, hiszen már egy hónapja megbeszéltük. Ahha, persze. Megkérdeztük, hogy ugye biztos együtt leszünk e, erre Gizike:

-Jajj, bocsi, mi Margittal Juditkáékkal leszünk, ők hamarabb kérdezték, ugye nem haragszotok?- na itt már kezdett betelni a pohár. Egész úton Gizikéék konkrétan levegőnek néztek minket a legjobb barátnőmmel. Egy este vacsoránál Margit sírva jött le. Megbeszéltük a legjobb barátnőmmel, hogy vacsi után elmegyünk a szobájukba és megkérdezzük, mi történt. Bekopogtunk, beengedtek és levegőnek néztek. Konkrétan mintha szellemek lennénk akiket észre sem vettek. Nekem elegem lett, kirohantam a szobából el a miénkbe és sírva rogytam le a földre. A barátnőm kicsivel később utánam jött és megvígasztalt. Akkor mindketten eldöntöttük, hogy vége. Ennyi volt. Nem is foglalkoztunk velük és így új barátokra tettünk szert. Ma, hatan vagyunk együtt. Mondanom sem kell Gizikéék az iskolában úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Igazából örülök, hogy ez mind megtörtént, mert most már ismerem milyen is Gizike bájos, mosolygós, kedves leple alatt. Egy rothadó alma. Azóta Margittal sincsen jóban annyira.

  Még róluk órákat tudnék mesélni, de akkor már nagyon eltérnék a témától. Az egésznek a lényege, hogy ha új közegbe érkeztek, ne féljetek magatokat adni. És attól se tartsatok, hogy nem fogadnak be, hogy téged úgysem kedvelnének. Ez nem igaz. Ugyanolyan különleges vagy, mint bárki más, ugyanannyit érsz. Ha pedig valaki eldob magától, nem menj utána, ne küzdj érte (persze, ez nem minden esetben érvényes, van amikor igenis küzdeni kell, de fel fogod ismerni mikor melyiket kell tenned), hanem keress olyan embereket, akik elfogadnak. :))

  Ennyi lett volna ez a poszt, remélem egy kicsit tudtam segíteni a saját tapasztalatommal! Puszi, sziasztok! <3 

Megosztás a facebookon