Helloka! Naaaa, végre megírtam XDD Láttátok az instagram oldalamat? Mindenképpen kövessetek itt is és ott is, csakegyblog néven megtaláltok :)) Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

Varázslatos Ének

1.rész

20. fejezet

  Stefan professzor felzavart a szobámba, mondván hogy megfázok, ha tovább maradok ezekben a vizes göncökben, igaz, ezt kajálás előtt is mondta de...ha éhes az ember semmi más nem érdekli a kaján kívül. Elköszöntem és magamra zártam a fürdőszoba ajtót.

  Az éjszaka borzalmasan telt. Egyik rémálmot követte a másik. Előjött a legelső, amikor egy sötét alak követ, a szüleim csalódnak bennem, eltűnik miattam a varázsvilág, üldözés, háború. Hajnalban Stefan professzor keltett. Teljesen kiment a fejemből, hogy ma megyünk az Éjszaka Mestereihez. Kiválasztottam egy kockás szoknyát, egy fehér pólót és egy krémszínű kardigánt. Felvettem hozzá egy fekete cipellőt, hajamat befontam, majd pedig bepattantam a kocsiba, ahol Stefan professzor és John vártak. Az út, amin mentünk teljesen ismeretlen volt. Egy ideig hatalmas veteményes földek mellett haladtunk, egy 20 percig a tökéletes síkság vett körül minket, majd pedig megérkeztünk egy városba, vagyis...inkább egy falucskába. A kocsis kirakott bennünket egy romos háznál. Kipattantunk a 2 férfivel és bevezettek az "ajtón", ami valójában csak egy hatalmas lyuk volt a sok közül. A vakolat teljesen leomlott a falakról, így látni engedte a kopár, téglafalakat. Egy egykor lépcsőnek kinéző beszakadt nagy romhalmazról, akkor gördült le egy hatalmas kődarab, amikor beléptünk. Sikítás közben egy hatalmasat ugrottam. John az udvar felé mutatott...haha...udvar, na persze. Nagy gazos sík terület, ami tutira televolt kullancsokkal és hasonló szépséges rovarokkal. Az egykori teraszon megállva, a terület közepén egy házat láttam. Egy aprócska faházikót. 
-Hol vannak az Éjszaka Mesterei?
-Éppen előtted.- válaszolta John.
-De...ez csak egy faház.
-Nem, nem az. Koncentrálj. Ne csak nézd ezt a házat. Lásd is.- elfordultam Johntól és erősen koncentráltam az épületre. A férfinak igaza lett. Lassan egy burok omlott le, alatta pedig egy szépen nyírt gyep, és egy hatalmas épület jelent meg. Az épület sötét volt, majdnem fekete, aprócska ablaki voltak, semmi mozgás nem volt érzékelhető innen kívülről. Stefan professzor nyugtatóan a hátamra tette a kezét, és óvatosan előrébb taszigált. Bekopogtunk egy hatalmas ajtón, amit egy magas, csuklyás alak nyitott. Arcából nem láttam semmit, csak egy pillanatra a kezét, ami csont sovány volt, bőre feszesen tapadt a csontra. Levezetett minket egy lépcsőn, egy hatalmas terembe. 
-Kik sikoltoznak?- kérdeztem, mert ordibálásokat, sikításokat és vonyításokat hallottam. 
-A foglyok. Az elítélteket az Éjszakai Mesterei őrzik. Ha engedélyt kapnak rá, végeznek is velük. Nincs rosszabb halál annál, mint amit az Éjszaka Mestereitől kapsz.- válaszolt hűvösen John. Arcom megfeszült és éreztem, hogy egész testemben remegek. A csuklyás alak egy ajtóhoz vezetett minket, ahova egy hörgés volt a jelszó, legalábbis én csak egy hörgést hallottam. Az faajtó kitárult előttünk, és egy óriási teremben találtuk magunkat, ami televolt csuklyás alakokkal. Egy félkört alkotva vártak ránk. A falak csupaszak voltak, szürkék és nyomasztóak. Vér szaga keveredett még valami keserű, kellemetlen szaggal. Nagyot nyeltem és előrébb léptem. Kilépet egy alak a sok közül és elénk állt. A fekete paláston kívül semmi nem látszott belőle. Hörgött, majd félelmetesen mély hangon megszólalt:
-Emberek! Mért jöttetek? 
-Az ikernyaklánc egyik párja Floranál van. A félhold.- mondta nyugodtan John.
-Flora Griffin.
-Igen, én vagyok az.- léptem egy kicsit előrébb. Tudom ki vagy. Gyere beljebb. Szólalt meg egy hang a fejembe- ezt meg, hogy...
-Az Éjszaka Mesterei képesek szavak nélkül is szólni hozzánk. Emellett a gondolatolvasás is erősségük.- súgta a fülembe halkan Stefan professzor. A tanárod jól mondja, Flora. Kövess.   Elindult a félkörben álló csuklyás alakok felé. Bizonytalanul követtem. Egy székre ültetett le, majd megállt velem szembe, a többi alak pedig összegyúlt mögötte. Volt ki gyertyával a kezében állt, mások maguk mellett tartva csont sovány kezüket, álltak, mint egy szobor. Flora. Ha jól tudom, találkoztál a Fehér Oroszlánnal. Ez nem véletlen. Minden ember lelkében lakozik egy állat. A tied a Fehér Oroszlán. A nyaklánc pedig...hörgő hang csak egyet jelent. Te vagy a Hold Hercegnő leszármazottja. Hamarosan az egykori Gulgu Király is kiválasztja leszármazottját. Meg kell találnod és egyesítenetek kell a láncot, különben a Sötétség fog nyerni. Mikor a Nap és a Hold egyesülnek, nektek egyesítenetek kell a láncokat. Mindenki hirtelen lehajolt. A velem szemben álló csuklyás alakkal együtt. A Hold Hercegnő megérkezett. Felálltam és abban a pillanatban egy fénylő női alak jelent meg a levegőben. Mint egy hologram lebegett ott, és halk zene tört fel. A Hercegnő egyenesen rám nézett és szelíden elmosolyodott.
-Gyönyörű vagy, Flora Griffin.- hangja mámorító volt, magas és éneklő- a nyakláncot...megpróbálják majd elvenni, de ne hagyd, Flora. Anélkül nincs esély a győzelemre. Soha ne feledd, hogy mindig van egy fegyvered és sosem vagy egyedül. Bátorságod, akárcsak édesanyádé. Nem véletlenül téged választottalak, Flora Griffin.- elmosolyodott és anélkül, hogy egy szót is szólhattam volna eltűnt. Éreztem, hogy a fejem lüktetni kezd, majd lassan minden sötétedett. Egy erős kéz kapott el és egy kelyhet tartottak a számhoz. "Igyál!" parancsolta Stefan professzor. Nagyot kortyoltam a léből, aminek rózsa íze volt és kitisztult előttem újra a világ. Stefan professzor és John térdeltek mellettem, az Éjszaka Mesterei hátrébb álltak.
-Mi történt? Miért ájultam el?- kérdeztem óvatosan felülve. Ez egy mellékhatása a találkozásnak. Sok embernek vérzik az orra, mások napokig eszméletlenek, de te nem olyan vagy mint ő. Benned angyali vér folyik, így csak egy kis megszédülés volt. De hamarosan ez is elmúlik. Mondta az az alak, aki nemrég, még előttem állt.- És...és mit ittam?- kérdeztem az üres kelyhet figyelve. Gyógyírt. Kaptam a nagyon bőséges választ.

-Milyen?

-Túl sok a kérdés!- szólalt meg hangosan is, rettentően mély hangon.

Felsegítettek és a csuklyások újra egy félkört alkottak. Még be sem mutatkoztam. Samuel Testvér vagyok. Most pedig távozzatok. Ezt a vendég szeretetet- gondoltam magamban. Felmentünk a lépcsőn, ki a nagy ajtón és mire észbe kaptam, már hazafele zötykölődtünk a lovaskocsin. Még nem teljesen tisztult ki a fejem, de azért elmeséltem a két férfinek, hogy mi történt. Ők nem láttál a Hercegnőt, mert vele és a többi hercegnővel csak az Éjszaka Mesterei illetve én tudunk kapcsolatba lépni, meg az, akinek kiosztják az ikerlánc másik felét. Akit fogalmam sincs, hogyan kezdjek el keresni. Bárki, de tényleg bárki lehet. Akár egy eszkimó az Északi-sarkon, aki nem Mindenkorban él. Vagy egy mindenkori ember, aki mérföldekre van tőlem. Ezen gondolatok között ringatott el a kocsi. Mikor felébredtem, már az erdő közepén, a kunyhó előtt parkoltunk. 

  Az ismét isteni vacsora után a fáradságra hivatkozva, felmentem a szobámba, de valójában hajnalig beszélgettem Stewval. Elmeséltem neki mindent, majd a végén már őrültebbnél őrültebb ötleteket gyártottunk, hogy kinél lehet a lánc másik fele. Már gondolkoztunk vámpírokba, zombikba, földönkívülikbe illetve...csak Stew gondolkozott. Én meg halálra röhögtem magam, főleg, amikor eljátszotta. Képzelj el, egy hatalmas barna szemű, kicsit elállófülű, alacsony fiút, aki zombinak adja ki magát. Olyan hajnali kettő körül nyomott el mind a kettőnket az álom. Mondanom sem kell, reggel borzalmas volt hétkor felkelni, de Stefan professzor ragaszkodott hozzá, hogy kezdjünk el gyakorolni.  Kikaptam az első kezem ügyébe került ruhadarabot a szekrényből. Igen, szekrényből. Olivia hozatott a szobámba egy szekrényt és szépen gondosan átpakolta anyu régi ruháit, illetve az ő kinőtt ruháit, amikkel újabban egyre többször bombáz. Valahogy úgy érzem, hogy ezek már nem csak az ő ruhái, főleg,mert egy-kettőn árcédula is volt. Szóval, felkaptam egy fekete nadrágot és egy bíborvörös pólót ( na, ma is sikerült vidáman felöltöznöm) és lesprinteltem a földszintre, onnan pedig az udvarra. Na, jó, ez nem teljesen pontos. Megálltam egy pirítósra, utána nyíl egyenesen mentem az udvarra. Ne nézz így! Éhes voltam! Megálltam Stefan professzor előtt, aki csillogó szemekkel nézett rám.
-Flora, remek hírem van! Megvan a megoldás, hogyan tudod a varázslatot beindítani, ha lehet így fogalmazni.- nem kötöttem belé, csak érdeklődő fejet vágtam.- Mond csak...mit szeretsz a világon mindennél jobban?
-Hát...- masszíroztam meg a nyakamat- az éneklést és a zongorázást.
-Pontosan! És mi a célod az életben?
-Hogy színész lehessek, de ez hogyan kapcs...- nem hagyta, hogy befejezzem.
-Pontosan! Amikor elmondod a mondatot, gondolj erre. Gondolj az éneklésre, a színészkedésre, a zongorára! Gyerünk, próbáld meg!- mondta Stefan professzor teljesen felélénkülve. Lehunytam a szememet. Elképzeltem egy üres színpadot, ahol csak egy zongora van és én. Énekelek. Érzem.Tudom. Akarom. Add át nekem erőmet, mi lelkem mélyén lapul. Éreztem, hogy a bőröm elkezd bizseregni. Zongora. Színpad. Éneklés. Lassan kinyitottam a szememet és csak annyit láttam, hogy az ujjam aranysárgán világít, valamint Stefan professzor rettentően elégedett arcát. Nem hittem a szememnek. Egy varázsszó és tudok varázsolni! Én, aki csak London egy kis eldugott árvaházából jöttem! 
-Rainbowair!- kiáltottam, és az égre mutattam. Egy dupla szivárvány jelent meg, pont ahogyan akartam.- Stefan professzor sikerült! Tudok varázsolni!
-És ez még nem minden, drága Flora! Most pedig oltsd el és mára ennyi elég is lesz. Holnap be kell szaladnunk a városba, hogy a következő szintre léphessünk. Most pedig, tied az egész nap. De! Tanuld meg a következő fejezetet.- bólintottam és az ujjamon a fény lassan elhalványodott. Feltrappoltam a szobámba, kitártam az ajtót és felkeltettem Stewt, azért, hogy elújságolhassam a nagy hírt.
-Stew! Stew! Stew!
-Flora...mondjad már...jézusom, de korán van...
-Varázsoltam! Az előbb! Hallod? Tudok varázsolniiiiii!
-Sssssshhhh. Szerintem az egész erdő hallotta.- válaszolta mogorván, majd a fejére rakta a takarót és visszaaludt. Lerobogtam a lépcsőn, ahol Olivia ült értetlen arccal.
-Flora, minden rendben? Miért kiabáltál?
-Olivia! Jajj, drága nagynénim! Tudok varázsolni!- megölelt, majd robogtam is ki a friss levegőre. Lefutottam ahhoz a kis patakhoz, amit tegnap Daniellel találtunk, akinek a mai nap során még se hírét, se hamvát nem láttam. Feltűrtem a nadrágszáramat és belelógattam a lábamat a vízbe. Vigyorogva néztem a tükörképemet, amikor egy levél szállt le az ölembe. 

 

Megosztás a facebookon

Sziasztok! Szerdára ígértem részt, ami nem teljesen jött össze...minden akkor kezdődött, amikor instagram storymba kiírtam, hogy "Egy kis pihi, utána irány új részt írni", vagy valami ilyesmi. Ahha...olvastam egy keveset, utána 5 órát rajzoltam. 10 órakor befeküdtem az ágyba és...és...

-Banyek! Nem írtam meg az új részt!- a fele egyébként kész volt, (illetve van, hehe) elkezdtem írni. Mondtam magamnak, legkésőbb fél tizenkettőre készen leszek, beállítom időzítőre, holnap kimegy a rész és hááááálleluuujáááá. (Ugyanis másnap ott aludt nálunk a legjobb barátnőm, akivel nagyon ritkán találkozunk, és 11-12-éig estig nálunk volt.) Na, ez nem jött össze. Fél tizenegykor édesanyám elzavart aludni. Jó, sebaj, beállítottam az ébresztőt 7:30-ra, lesz még időm reggel  mindenre. Meglepődtök, ha most azt mondom, hogy nem jött össze? Felkeltem, persze, de annyira tudni akartam az álmom végét, hogy mondván csak becsukom a szememet, visszafeküdtem az ágyba. ELALUDTAM! Kb. 8:15-kor keltem arra, hogy nyílik az ajtó és ugat a kutya. Megjött a barátnőm. Én meg itt fekszem az ágyba és úgy nézek ki, mint egy zombi. Rohanta felöltözni, fogat mosni, ágyazni, fésülködni. Drága barátnőm türelmesen várt rám és...röhögött...haha, nagyon vicces...éééés így maradt el az új rész :D Nem mondom, hogy holnap érkezik, de...remélem. De tényleg, hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Ja, és hogy még tetőzzem is, NEM TUDTAM MEG AZT AZ ÁLMOMBÓL AMIT SZERETTEM VOLNA! Hahjjj...most, hogy ezt sikeresen kiírtam magamból, jó éjszakát! (illetve, ha ezt reggel olvasod, jó reggelt, ha pedig egyik sem...legyen szép napod!!!! :)) Én alszok...)

Puszii :))

Megosztás a facebookon

Helloka!!! Megírtam a 19. fejezetet is, juuujjj lassan 20-nál vagyok hűűha! A Külföldes videó még egy kis időbe fog telni, sok képet meg kell még szerkesztenem, átrakni a gépemre...stb, kis türelmeteket kérem :) Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

 Varázslatos Ének

1.rész

 

 

19. fejezet

 

  Ebéd után jött is értünk egy kocsi, mind a négyen bepattantunk és elindultunk. Az út bő egy óra volt. Én a tájat néztem, míg Stew és Tyler vígan beszélgettek, Daniel meg egy fekete füzetbe firkálgatott.

  Az a bizonyos egy óra, csigalassúsággal telt el. Amint beértünk a városba, én voltam az első, aki lepattant a kocsiról. Daniel a könyvtár felé vette az irányt, így meg kellett állítanunk és elmagyarázni neki a helyzetet, hogy valójában egy hangszerboltot kell keresnünk. Ő azt mondta, hogy elmegy a könyvtárba, mi meg azt csinálunk, amit akarunk, de 4 órakor legyünk ugyanitt. Belegyeztünk,majd szétváltunk. Tylre is velünk tartott. Tyler, igazából...nem is tudom, hogy hogyan is fogalmazzak. Tipikusan átlagos volt. Magas volt, izmos, de nem durván, békés tekintet, sötét haj és sötét szemek. Nagyon jól elvoltak Stewval, valójában, mintha én ott sem lettem volna. Igazából nem is zavart a dolog, egyrészt a témához sem tudtam hozzászólni, másrészt, jobban szerettem volna a gondolataimba merülni. A város egy eldugottabb részében rá is találtunk egy hangszerboltra. Beléptünk az ajtón,amit csilingelés követett. Nem volt nagy a helység, zsúfolásig tele volt hangszerekkel. A falak sötétek voltak, amik még jobban kihangsúlyozták az épület apró méretét. A pult mögött egy őszülő, ötvenes éveiben járó nő volt. Egy lapra írogatott, amikor megzavartuk. Felnézett ránk és hatalmas szemüvege mögül barátságosan mosolygott.
-Jó napot! Azt szeretném kérdezni, hogy van e itt esetleg egy zongora, amit használhatok?- kérdeztem. A nő összehajtogatta a lapot, amire korábban firkálgatott és megkérte, hogy kövessük. Kilépett a pult mögül és a sarokba egy ajtóhoz vezetett, ami korábban fel sem tűnt, hogy ott van. Bevezetett minket és a szoba kicsivel tágasabb volt, mint a vásárló helység. A szoba közepén egy zongora állt, volt néhány kanapé és fotel egy kis asztalkával és hangszertokok, ha jól láttam hegedűé, gitáré és csellóé. Megköszöntük, a nő pedig szélesen elmosolyodott.
-Drágám!- fordult felém- Flora Griffin, ha nem tévedek, ugye?
-Igen, hölgyem, én vagyok az.
-Jajj, a szüleid nagyszerű emberek voltak. A szemed...ahhh, a gyönyörű szemeidet édesanyádtól örökölted.- nézett rám könnyes szemmel. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Én képet még nem láttam édesanyámról, se édesapámról, így kicsit meglepett ez a megállapítás. Szerényen elmosolyodtam, a hölgy pedig távozott. Nem vesztegettem tovább az időmet, leültem a zongora mögé. Ráhelyeztem az ujjaimat a billentyűkre és éreztem bennük az életet. Lenyomtam egy hangot, és mintha egy történetet mesélne el, annyi érzés volt ebben az egy hangban. Még mindig ugyanazon a hangon tartottam az ujjamat, ami bizseregni kezdett. Elkaptam a kezemet és hirtelen csönd lett. Gondolkoztam, hogy mit játsszak. Bemelegítésnek egy Mozart darabot választottam a kedvencemet: Rondo Alla Turca. Mennyei érzés volt újra beleveszni a hangokba, kizárni az egész őrül világot. Nem gondolkoztam, nem figyeltem semmir, csak a hangokra, a billentyűkre és saját magamra. A darab végeztével, olyan volt, mintha szó szerint lángolnának az ujjaim. Megint lekaptam a kezemet és újra a mélységes csönd fogadott. A zongora szélén sok-sok kotta sorakozott. Levettem egyet és nem hittem a szememnek. Nem...az lehetetlen. Nem lehet itt. De mégis, a kezembe tartottam azt a kottát, amit az iskola Titkos Termében találtam. Az a darab, aminek a hangulata leírhatatlan, ami úgy változik, ahogyan érzel.
-Fiúk!- néztem Stewra és Tylerre. Abbahagyták a beszélgetést és mind a ketten kíváncsian néztek rám- Eljátszom ezt a darabot és amikor végeztem, légyszi elmondanátok, hogy milyennek hallottátok?- mindketten bólintottak én pedig elkezdtem játszani. Lágy dallama volt, akárcsak egy szerelmes dal. A fejembe egy szöveg jelent meg:   

Csak jött, és belépett az életembe.
Olyan volt, mint legszebb képzeletembe.
Mosolya, mint a napsütés a vihar után,
Érintése, oly selymes, mint egy selyem hullám.
Ragyogó szemei, oh, mint két gyémánt.

 

Nem, tudod még, hogy ki vagyok.
Nem tudod még, hogy mit hagyok.
Te vagy az, tudom, hogy te vagy az
Ki előtt nem kell, e bájos maszk. 

 

Nevetésed, oly csilingelő, mért nyomod el?
Miért csak oly ritkán hozod el?
Beleveszek e két gyönyörű szempárba,
Ezen keresztül próbállak megérteni, hátha.
Olvasni lelkedbe lehetetlen, de ez kell ma.

 

 

Nem, tudod még, hogy ki vagyok.
Nem tudod még, hogy mit hagyok.
Te vagy az, tudom, hogy te vagy az
Ki előtt nem kell, e bájos maszk. 

 

A darab még folytatódott, de a szöveg itt véget ért, nem hallottam többet. Amikor vége lett egy ideig még csukott szemmel letartottam az utolsó akkordot, de utána pillantásom rögtön a két fiúra esett, aki megbabonázva ültek a helyükön. 
-Na? Ennyire...rossz volt?- nevettem el magamat kínosan, miután már, hosszú percek óta nem válaszoltak. Stew ocsúdott fel először.
-Nem, dehogy, ellenkezőleg! Azt kérdezted milyen volt számomra, igaz?- aprót biccentettem- Nos...Vidám. Rettentően vidám, de a közepe fele, volt egy mélyebb, szomorúbb, sőt! Haragos rész, de visszatért utána a vidámság.-Hmm, furcsa. 
-Tyler?
-Nekem...nem is tudom, egy nagy katyvasz volt, persze jó értelembe!- tette hozzá gyorsan- viszont a végére megnyugodott.
-A szöveget nem is hallottátok?
-Milyen szöveget?- kérdezték kórusba. Ez, nagyon érdekes.Lehet, csak magamban énekeltem? Nem, nem, tudom, hogy hangosan. De, akkor miért nem hallották? Ezen morfondíroztam, amikor megindultak az ujjaim a billentyűkön. Nem ismertem ez a darabot, még sosem hallottam. Az ujjaim, mégis úgy siklottak, mintha már több éve gyakorolnám. Szöveg nem volt, ehhez nem is kellett, így volt gyönyörű. Oldalra pillantottam a fiúkra, de nem láttam őket tisztán, csak homályosan, viszont elmosódott arckifejezésükről is tisztán kivettem az őszinte döbbenetet. Lekaptam az ujjaimat a billentyűkről, de a burok nem múlt el. Nem tudtam, mi tévő legyek. Lehunytam a szememet, és az előző dal ritmusára elénekeltem azt a szöveget, ami csukott szemhéjamon keresztül megjelent előttem: "Oldozd fel védelmedet, oldozz el, teremtsd meg újra kényelmedet."  Kinyitottam a szememet és a burok semmivé lett. Megkérdeztem a fiúkat, hogy ők tudják e, mi volt ez. Tyler csak a fejét rázta, Stew azonban ijedt tekintettel nézett rám.
-Ez egy védő bűbáj volt, de, hogy idézted meg? Nem mondtál ki semmilyen varázsigét, és a feloldozó bűbáj...honnan ismered? 
-Ne..Nem tudom. Én nem...nem akartam tényleg.- teljes sokkban álltam a zongora mellett. Mi volt ez?

♣♣♣♣♣

  A megbeszélt időpontban találkoztunk Daniellel és indultunk haza. A fiúk jókat röhögtek a kocsin mellettem, én azonban csak az ablakon kibámulva újra és újra végiggondoltam a hangszerboltban történteket. Stew azt tanácsolta, mondjam el Stefan professzornak. Én is így gondoltam, de valami visszatartott benne, hogy nem lenne jó ötlet. Hamar hazaértünk, útközben Tylert kiraktuk és hárman zötykölődtünk be az erdő közepébe nagynéném házába. Amikor beléptünk meleg vacsora fogadott bennünket. Tepsiben sült csirke volt rizzsel, salátával és zöldségekkel és egy kis desszertgyanánt zserbót készített Olivia. Amikor végeztem megköszöntem a vacsorát és kimentem a kertbe. Daniel és ott ült egy padon és olvasott. Amikor csukódott az ajtó felnézett és maga mellé mutatott, hogy ha szeretnék nyugodtan üljek le. Megköszöntem és letelepedtem a padra mellé. Ő visszafordult a könyvéhez, ami ha jól láttam egy verses kötet volt. Nem akartam zavarni, csendben ültem és az égboltot pásztáztam. Valamelyik 2 csillag ott fenn a sok közül édesanyám és édesapám. Ezt az elméletet Londonban mindenki kinevette, de én hittem benne, hogy onnan figyelnek. Hogy minden helyzeteben velem vannak. Megmarkoltam a nyakláncomat és lehunytam a szememet. Felidéztem magamban a képed anyáról, amit Olivia dobozában találtam, a szemeit, amiket tőle örököltem. Olyan gyönyörű volt, olyan szerény és kedves mosollyal nézett a kamerába, sütött róla a jóság. Miért nem ismerhettem soha? Miért vették el tőlem?  Amikor kinyitottam a szememet Daniellel találtam szembe magamat, aki kifejezéstelen arccal nézett rám.
-Mi a baj Fifi?
-Oh- vettem észre, hogy kifolytak a könnyeim, és gyors mozdulattal letöröltem őket- Csak a szüleimre gondoltam. Banyek, utálok mások előtt sírni.
-Sírni emberi dolog. Ez nem a gyengeséget jelenti, hanem, hogy már túl sokáig voltál erős.
-Ezt is ebből a verseskötetből olvastad?
-Nem.- válaszolta lazán és hátradőlt a padon- Ilyen bölcsnek születni kell.- villantott rám egy lehengerlő mosolyt. Hogy tud ilyen tökéletesen mosolyogni és közben ilyen laza maradni? Az aranybarna haja enyhén  borzas volt, mintha csa

-Nem, nincs igazad.-hajolt előre a padon- Nálam nincs tökéletesebb ember.- haja enyhén borzas volt, mint ,aki most kelt ki az ágyból, ahogyan mosolygott, ajkai látni engedték hófehér fogait. Várj, mi? 

-Ja, igen bocs, elfelejtettem, hogy nálad csak kevés tökéletesebb ember van.- válaszoltam nevetve, de azért örültem, hogy a sötétben nem látta az arcomat elöntött pírt. Miért is nézegetem meg az arcának apró vonásait? A szememet forgatva felálltam és a fáradságomra hivatkozva bementem a házba, fel a szobámba. Stew a fürdőben volt, így én levágtam magamat ruhástul az ágyra, majd úgy ahogy voltam elnyomott az álom.  Másnap reggel a madarak csiripelése keltett, csak éppen nem úgy ahogyan a mesékben. Nem, a madarak szó szerint üvöltöztek, verték az ereszt és ki tudja még, hogy mit csináltak. Az ablaknak dobtam, az ágyon lévő összes párnát és miután kifogytam belőlük kénytelen voltam felkelni. Letusoltam, feltúrtam anyu szekrényét és kiválasztottam egy sima fekete szoknyát egy fekete pólóval. Kicsit sötét, de ma valahogy a madarak miatt ilyen volt a hangulatom. Komolyan, lassan a madarak hangosabb bulit csapnak, mint mi. Remélem este nem tartanak egy after party-t, mert akkor én megőrülök. Lementem a konyhába, de még annyira korán volt, hogy mindenki aludt. Csináltam egy pirítóst, egy kávét és letelepedtem a kinti padra. A napfelkeltével együtt megreggeliztem és miután már csak egy üres tányért és bögrét fogtam, üldögéltem még a hűs őszi reggelben. Lassacskán Stefan professzor is csatlakozott. Beszélgettünk egy kicsit a zenéről, meséltem neki arról, hogy az árvaházban hogyan tanított meg zongorázni az a lány, hogy mit terveztem az iskola elvégezte után, és arról, hogy most már nem vagyok benne biztos, ezt kellene e tényleg csinálnom. Majd eszembe jutott a tegnap. El kell neki mondanom. Egy ideig csöndben örlődtem magamba, majd győzött a józan eszem és mindenről beszámoltam Stefan professzornak, persze, azt nem említettem, hogy direkt a hangszerboltba mentünk. Egy ideig csöndben maradt, majd csak ennyit válaszolt:

-Holnap elmegyünk az Éjszaka Mestereihez.- felállt és távozott. Lassacskán én is követtem. Délelőtt nem volt semmi dolgom, tanulás ráér, így elmentem végre a hatalmas könyvtárba. Kiválasztottam egy Shakespeare kötetet, majd visszamentem az udvarra a kis padocskámra. Egészen ebédig olvasgattam, délután gyakorlatoznom kellett volna Stefan professzorral, aki azonban ezt elhalasztotta, mert fontos elintézni valói voltak, ha jól láttam leveleket írt. Visszamentem olvasgatni, mígnem Daniel jelent meg mellett és kérdezés nélkül helyet foglalt, amit nem mondom, hogy bántam volna. A kezében volt a tegnapi verseskötet is. Végignézett a ruhámon és eleresztett egy gúnyos mosolyt:
-Nem tudtam, hogy bejön az emós stílus.
-Haha, nagyon vicces vagy. Nem, nem jön be, csupán szeretem a feketét. Egyébként az esetek kilencven százalékában te is feketében vagy.- vágtam vissza neki. Végignézett a ruháján, ami nagy pechkemre világos volt. Fehér pólóban és világos farmerben ült mellettem, ami kiemelte óceán kék szemét. Végigmutatott magán, én meg csak megráztam a fejemet és visszamerültem a könyvembe. Nem olvashattam sokáig, mert lecsapta a könyvét (szegény könyv) és felém fordult.
-Túl sok az energiám. Elmegyek sétálni egyet az erdőbe. Szeretnél csatlakozni, Fifi?
-Soha nem fogod megtanulni a nevemet, ugye?- húztam össze a szememet.
-Pontosan tudom, a nevedet Flora Griffin. De valljuk be, a Fifi sokkal cukibb. Na, meg persze, tudom, hogy ezzel is idegesíthetlek.- mondta és kaptam mellé egy hatalmas mosolyt is. Direkt látványosan szépen (!) lehelyeztem a könyvemet és elindultam vele az erdőbe. Meg is említettem neki, hogy hogy tehette azt a dolgot szegény verses kötettel, ő azonban csak legyintett és ment tovább. Az út során nem beszéltünk túl sokat, de amikor igen, akkor az nagyon jó volt. Egyszer azonban a patak partján egy fránya kövön megcsúsztam és Daniel kapott utánam. Keze puhán tartotta a derekamat, ajkát félmosolyra húzta. Arcomat elöntötte a pír és egy köszönömöt mormogva felálltam, azonban a köveken újra megcsúsztam, belekapaszkodtam a pólójába, ami nem volt egy túl biztos pont, így magammal rántva Danielt is, beleestünk a patakba, aminek alja szerencsére iszapos volt, így nem hasították fel a kövek a bőrünket. Amint a fenekemre érkeztem, kitört belőlünk a nevetés.
-Közveszélyes vagy Fifi.- majd lelocsolt.
-Hé!- kiáltottam és visszaadtam neki egy sokkal nagyobb vízfröcskölést. Így játszottunk a vízben, mint az óvodás kisgyerekek. Fröcsköltük egymást, versenyeztünk (amit mondnom sem kell, hogy ő nyert), majd amikor már mind a ketten kellően átáztunk, kiültünk a parkra száradni. A víz után rettentően hideg volt az enyhe szellőcske is dideregve ücsörögtem Daniel mellett. Egy pillanattal később mellém húzódott és átkarolt.
-Váltsunk szurikáta üzemmódba.- mondta. Arcomat elöntötte ismételten a pír, direkt nem néztem rá. Így néztük végig a naplementét. Amint eltűnt a nap, felálltunk és elindultunk haza. Haját, mint egy kiskutya, megrázta, így tökéletesen kócos lett. Még vizesen is ugyanolyan tökéletes volt. Fehér pólója rátapadt a testére, így látni engedte kidolgozott testét. Én megláttam magamat a víz tükörképében, és mint valami kicsi troll, úgy néztem ki. Hajam csimbókokban száradt, ruhám gyűrötten száradt meg, arcomat megcsípte a nap, és fáradt karikák húzódtak a szemem alatt. Vacsorára érkeztünk haza, ami pont jó volt, mert az ebédet is kihagytuk, így farkaséhes voltam. Kétszer is szedtem a tányéromra, majd egy nagy gyümölcssalátát is megettem. Stefan professzor felzavart a szobámba, mondván hogy megfázok, ha tovább maradok ezekben a vizes göncökben, igaz, ezt kajálás előtt is mondta de...ha éhes az ember semmi más nem érdekli a kaján kívül. Elköszöntem és magamra zártam a fürdőszoba ajtót.

 

 

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

Sziasztook! Hétfőn még kirakok, egy részt biztosan, viszont, mi elutazunk a családdal, így nem ígérhetek nektek egy hétig újabb fejezetet. Lehet, hogy sikerül kiraknom egyet, de 70%, hogy nem. Írjátok meg, ha szeretnétek majd az utazásról egy rövidke élménybeszámolót! Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

 Varázslatos Ének

1. rész

18. fejezet

  Visszabattyogtam a szobámba és leültem az ágyra, Stew pedig ellátta a sebeimet. A fertőtlenítő iszonyatosan csípett, szemem könnybe lábadt, legszívesebben sikítottam volna, de valahogy csak kibírtam egy apró nyöszörgéssel és a fogaim összeszorításával.
-Stefan professzor üzeni, hogy ma fel kell neki mondanod az első fejezetet és egy minimál gyakorlatot is belevisztek.- tolmácsolta Stew a professzor kérését. Szuper. 

  Amikor végeztem az első fejezet újra felelevenítésével, ami jó memóriámnak köszönhetően meg is maradt, már dél felé járt az idő, így a kikérdezés délutánba csúszott át. Stefan professzor már a kertben várt rám, amikor kibicegtem. Az elmélettel kezdtünk, ami egy-egy eltévesztést eltekintve jól is ment, következett a gyakorlat. AZ első és legfontosabb, ami nem volt benne a könyvebe, a varázslat elkezdése vagy úgy is mondhatnám, beindítása. 
-Hunyd le a szemed. Koncentrálj, zárj ki mindent magad körül. Rendben. Most ismételd utánam: Érzem.Tudom. Akarom. Add át nekem erőmet, mi lelkem mélyén lapul.
-Érzem. Tudom. Akarom. Add át nekem erőmet, mi lelkem mélyén lapul.- kinyitottam a szememet, de nem történt semmi. Stefan professzor szerint ez teljesen normális, még sok gyakorlásra lesz szükségem, amik állítása szerint nem lesznek kellemesek. Ekkor még nem értettem, hogy pontosan mire is akar kilyukadni. Párszor még megpróbáltam beindítani a varázslatot, de csak nem akart sikerülni. A professzor azt mondta, ennyi elég is erre a napra, holnapra a második fejezetet elolvasnom kötelező, megtanulnom kötelezően ajánlott. Haha, a professzor nagyon humoros. Visszamentem a házba, fel a szobámba, ahol bele is vetettem magam a tanulásba.

A második fejezetbe még mindig nem a varázslatok vagy bűbájok következtek, hanem, hogy hogyan lehet kihasználni a környezetünkbe szereplő tárgyakat. Mondhatom, nagyon érdekes...bár azt elismerem, nagyon hasznos is, de azért na. Egészen estig eltartott, mire végeztem és egészen eddig fel sem tűnt, hogy barátom, Stew nincs itt. Elindultam a megkeresésére. Az emeleten nem volt. Lementem a földszintre, ott sem találtam. Megkérdeztem Oliviát, de ő sem tudott semmi, Johnnál sem jártam sikerrel. Kimentem a kertbe, ahol egy székben Stefan professzor tanulmányozott egy könyvet. 
-Stefan professzor! Nem tetszett látni Stewt? Sehol sem találom.
-Elment Daniel egyik barátjával, Tylerrel a könyvtárba. Nem is szólt?
-Nem.- szűrtem ki a a szót a fogaim között. Elköszöntem és már indultam volna, amikor eszembe jutott valami- Professzor! Mit tud az...Éjszaka Mestereiről?
-Honnan hallottál róluk?- kérdezte összeráncolt homlokkal- Johntól, ugye?- kérdezte kis szünetet sem hagyva, hogy válaszoljak. Bólintottam. Kezével végigsimított borostás állán és a mellette álló üres székre mutatott. Leültem, és kíváncsi tekintettel fürkésztem- Nos...ők nem egy átlagos társaság. Ők képesek beszélni a Hold Hercegnőjével, a Tó Hercegnőjével és a Természet Hercegnőjével.
-Ők kik?
-Áh, igen, te nem ismered a legendát. 

A 3 Hercegnő legendája

Réges régen 3 Hercegnő ügyelt a világ rendjére: Zara- a Hold Hercegnő, Anja- a Tó Hercegnő és  Hedda- a Természet Hercegnő. Mind elválaszthatatlan jó barátok voltak. Mindenkort 3 nagy részre osztották fel: Moonlight Zara Hercegnő fennhatósága alatt, Waterlily Anja Hercegnő fennhatósága alatt és Winddance Hedda irányítása alatt. Az összes körzetnek volt egy ereklyéje. Moonlightnak egy ikerlánc, Waterlilynek egy rózsagyűrű, Winddancenak egy tiara. Ezek az ereklyék csak a Hercegnők birtokába lehettek. Egyszer azonban Zara Hercegnő szerelmes lett egy olyan vidék hercegébe, amit eddig nem ismertek: a Gulguk világának hercegébe. A másik 2 Hercegnő nagyon rossz szemmel nézte ezt a románcot. Zara megosztotta párjával az ikerláncot. A Hercegé volt a Nap, a Hercegnőjé a Hold. Anja és Hedda próbálták lebeszélni erről Zarát, mert így veszélybe sodorja Mindenkort, de a Hold Hercegnő hajthatatlan volt. Teljes mértékben megbízott hitvesében. Kitört Mindenkorban a háború. Mind a hárman egymás ellen fordultak és felbomlottak a körzetek. A Hercegnők eltűntek Mindenkor földjéről, de az ikerlánc egyik fele a Hercegnél maradt, a másik pedig valószínűleg a Hercegnőnél, de ezt senki sem tudja. Mivel az ékszer egyik fel a Földön volt, így az egyesült vele. Ha valaha egyesülnek, a világ megtisztul, addig azonban csak a tulajdonosát segíti egy állat képében, ami az illető lelkét jelképezi; ezeket az állatokat nevezik Helposzoknak. A Hercegnőkkel csak az Éjszaka Mesterei tudnak kapcsolatba lépni.

 

 

-De akkor, hogyha a Hold Hercegnőnél volt a nyaklánc, hogy került hozzám?
-Éppen ez a nagy kérdés, ezért akar John elvinni az Éjszaka Mestereihez.

Stefan professzorral folytatott beszélgetésem után, visszamentem az emeletre, a szobámba és megpróbáltam újra elkezdeni a varázslatot. Lehunytam a szememet és egy kis ideig nem csináltam semmit, csak a szívverésemre koncentráltam. Teljesen kizártam mindent, ami körülöttem volt. Érzem. Tudom. Akarom. Add át nekem erőmet, mi lelkem mélyén lapul. Lassan kinyitottam a a szememet, de semmi. Nem tudtam, mit csinálhatok rosszul. Elővettem a tankönyvet és átlapoztam az egészet, hátha találok erre, valami értelmes információt, vagy magyarázatot, de semmi. Egy mondat volt ami utalt erre az egészre: "A varázslat nem egyszerű és az elején nem is kellemes, de a türelem mindenre gyógyír"  Ez nem sokat segített, ugyanis nálam nem sok türelmetlenebb és makacsabb ember létezik. Délután 4 óra körül járhatott már az idő, de Stewnak még mindig se híre, se hamva nem volt. Ha ezzel akart visszavágni, hogy ki lett hagyva bizonyos dolgokból, hát elérte a célját, ugyanis tűkön ülve vártam az érkezését, miközben egyre csak rohamoztak a rosszabbnál, rosszabb elképzelések, hogy mi minden történhetett. Nem, nem! Ezeket el is kell felejtenem! Csapódott a bejárati faajtó. Amennyire sérüléseim engedték, felpattantam és leviharoztam a lépcsőn. Sajnos nem az érkezett akit vártam. Daniel éppen a kabátját vette le, amikor leértem, megjelenésemet csak egy halk mormogással konstatálta. Csalódottan mentem vissza a szobámba. 

  Olivia kopogott be a szobámba, amikor már teljesen az idegösszeomlás szélén voltam. Hol a csudába lehet? A nénikém leült az ágyam szélére és anyai szeretettel ölelt át. Könnyáztatta arcomat mélyen belefúrtam a vállába, ő pedig hagyta, hogy szétáztassam a kardigánját. Nem szólt semmit, ami kifejezetten jól esett ebben a pillanatban, sokkal jobban, mintha megvezetve folyamatosan a sablonszöveget tolná: "Nem lesz semmi baj", "Mindjárt itt lesz"....stb. Nem is emlékeztem rá, de a karjai között aludtam el. Halk mocorgásra ébredtem fel, a szobában teljes sötétség honolt. Az ágyamban feküdtem ruhástul a takaróm melege alatt. Feloltottam az éjjeliszekrényemen lévő kislámpát, ami ugyan nem adott túl sok fényt, de a semminél jobb volt. Kipislogtam a szememből az álmot és, amikor már tisztán láttam a valóságot, Stew állt az "ágya" mellett (ami valójában egy matrac a földön). Bocsánatot kért, amiért felébresztett és számára a beszélgetés itt le is volt zárva. Hát, nagyot tévedett, ugyanis csak most kezdődik. Ha azt hitte, hogy ezt szó nélkül fogom hagyni, akkor nagyon nem ismer.
-Hol voltál?- kérdeztem nyugodtan, elnyomva magamba a haragot és a megkönnyebbülést, miszerint újra láthatom.
-Daniel egyik haverjával, Tylerrel elmentünk a könyvtárba.
-Áhh, és a könyvtár nem zár be még éjfél után sem? Netán ez egy olyan titkos akció volt, amiről egy szót sem szólhattál?- na jó, itt már nem annyira sikerült visszafognom magam.
-Flora, nyugalom, lekéstük a vonatot, emiatt órákat kellett várnunk. Éjszaka pedig, ha hiszed, ha nem, nem könnyű megtalálni egy kunyhót a sötét erdő közepén.
-De attól még korábban szólhattál volna, hogy elmész! Vagy küldhettél volna egy madarat vagy baglyot vagy mit tudom én! El sem tudod képzelni mennyire aggódtam! A legjobb barátom felszívódik és még éjfélkor sem tér haza!
-Oh, várj, miért ismerős ennyire ez a szituáció? Én legalább nem vértől tocsogva, sebhelyesen térek haza!- válaszolt most már ő is emeltebb hangon.
-A kettő nem ugyanaz!
-De, Flora! Nagyon is ugyanaz.- felnyalábolt egy bőrtáskát, amit nem is láttam még korábban és kivonult a szobából.
-Most meg hová mész?- kérdeztem. Kikecmeregtem az ágyból és utánaindultam. Az ajtóban azonban elvesztettem az egyensúlyomat és éppen megkapaszkodtam az ajtófélfába. Sajnos, a sebhelyes kezemmel. Felszisszentem és lerogytam a földre.- Stew!- a fiú azonban nem válaszolt. Ajtócsapódást nem hallottam, szóval valószínűleg nem hagyta el a házat. Megráztam sérült kezemet és feltápászkodtam. Úgy döntöttem, nem megyek utána. Lassan becsuktam magam mögött az ajtót és visszabújtam az ágyamba. A könnyeim ringattak újra álomba.

  Reggelinél csak Olivia és John beszélgettek egymással önfeledt örömmel. Stefan professzor könyvel a kezében evett, Stew rám se nézett csak a tálját bámulta feszült figyelemmel, Daniel meg...hát...ő Daniel. Amikor befejeztem az evést, a tankönyvemmel kivonultam a kertbe. Stefan professzorral ugyanazt csináltuk, mint tegnap. Kikérdezte az elméletet, néhány ismétlő kérdés, majd pedig gyakoroltam a varázslat beindításával. Újat mondok, azzal, hogy nem sikerült? Ahha, szerintem sem. Mérgesen visszamentem a szobámba és tanultam. Senkivel nem tudtam beszélgetni, regényeket nem olvashattam, hangszerről nem volt tudomásom, hogy lenne a házba, így maradt a tanulás. Az ebéd hasonló jó hangulatban telt, mint a reggeli. Ebéd után, szerinted mit csináltam? Ja, tanultam! Már a negyedik fejezetet, is megtanultam, a varázslat beindítását is fél órán keresztül gyakoroltam, amivel csak azt értem el, hogy megfájdult a fejem. Úgy gondoltam, a fejfájásomon egy tea biztos segíteni fog. Lebattyogtam a falépcsőkön és a konyhába vettem az irányt. Olivia a kertben olvasgatott, Stefan professzor egy könyvet tanulmányozott, Stew felszívódott, John pedig a konyhában...nem is tudom mit csinált.
-Flora, szia! Egész nap nem is láttalak.- mondta kedves mosollyal a férfi. A kezében egy bögre gőzölgő valami volt, amiből kértem is. Jól sejtettem, tea volt. Tettem bele egy kanál mézet, facsartam bele citromot, majd egy jó nagyot kortyoltam. Mmm, isteni volt.
-Hát, igen, tanultam. Amúgy...- kezdtem bele- mikor megyünk el az Éjszaka Mestereihez? 
-Stefan professzoron áll minden. Próbálja kikerülni a látogatást, de lassan be kell látnia, hogy ez elkerülhetetlen. 
-Áh, szóval azt olvasgatja ennyire! Ésszerű magyarázat után kutat.
-Pontosan.- válaszolta John, miközben az ablakon kinézve a professzorra pillantott. Megköszöntem a teát és ahelyett, hogy visszamentem volna a szobámba tanulni, sétáltam egyet az erdőben. Nem találtam meg azt a tavat, ahol akkor ébredtem, amikor az idegen megmentette az életemet, de hasonlóan barátságos környékre telepedtem le. Feltűrtem a nadrágomat és belelógattam a vízbe. Néztem a gyönyörű tájat. A pillangókat, ahogyan virágról virágra szállnak, a fák kecses mozgását, amikor érkezik egy könnyed szellő, még egy nyuszival is találkoztam. Reccsenést hallottam a hátam mögül és egy barna szempár meredt rám. Elnézést kért, de én megkértem, hogy maradjon. Stew is feltűrte a nadrágját és mellettem, belelógatta ő is a vízbe. Némán ültünk egymás mellett. Azt hittem, hogy megint azzal a Tylerrel van a könyvtárba, vagy hol. Ezt neki is megemlítettem, de nem kaptam rá választ.
-Figyelj...bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi viselkedésemért. Nem szép dolgokat vágtam a fejedhez, de...nagyon aggódtam miattad és...szólhattál volna, hogy elmész, vagy hagyhattál volna egy üzenetet.
-Tudom és én is sajnálom.- nem mondott többet. Nem kezdett el magyarázkodni, győzködni vagy valami és ez így sokkal jobb volt. Ugyanis láttam a szemében, hogy tényleg nagyon sajnálja és...azok a barna szemek többet mondtak minden szónál. - Flora...nem szeretnélek idegesíteni, de...leázott a kötés a lábadról.
-Mi? Oh, Istenem, ez nem lehet igaz!- kirántottam a lábamat a vízből, a kötés levált róla és...-Stew! Stew, Steeeew!
-Látom.- felelet elképedve. A lábamon semmilyen sérülés nem volt. Jobb volt mint újkorában. Ráálltam, ugráltam, szaladgáltam, nem fájt egyáltalán. A kezemet is belemártottam a vízbe és hasonló eredményt értem el itt is, csakúgy, mint a lábamnál. 

  Egészen alkonyatig beszélgettünk. Pont vacsorára érkeztünk haza. Egy kiadós kaja után felmentünk a szobámba és ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Mindennapi témákról szólt a csevej, úgy mint: iskola, kedvenc kaja, kedvenc együttes, tervek a jövőre, gyerekkorunk...stb. Mikor a színészkedésről meséltem neki, ámulattal hallgatott. Meséltem neki arról, milyen színdarabokban szerepeltem eddig, ugyan nem volt sok, mert nem nagyon engedték, de ha mégis, akkor azokról órákig tudtam mesélni. Kezdetben mindig csak 1-2 soros szövegem volt, de később volt, hogy a főszerepet is megkaptam, mint például a Jancsi és Juliskából én voltam Juliska.

Stew nem tudta még, hogy mi szeretne lenni. Huzamosabb ideig, semmilyen hobbi mellett nem kötelezte el magát, nem volt rákattanva semmire. Megbeszéltük, hogy holnap valahogyan kikönyörögjük azt, hogy elmehessünk a városba és ha elengednek, akkor keresünk egy hangszerboltot. Nagyon hiányzott már a zongorázás és az éneklés, na meg, Stewnak meg akartam tanítani, minimum a Boci,boci tarkát eljátszani. Azzal feküdtünk le, hogy reggelinél fogjuk megkérdezni, hogy elmehetünk e a könyvtárba. Este az elalvás nem ment a legkönnyebben. Hajnalig csak forgolódtam. Vajon, ha ez a varázslás "beindul", és visszakerülök az iskolába, elfeledem a színészkedést? Mi lesz, ha találok egy munkát, ami mellett nem marad időm a zenével és színészi pályámmal foglalkozni? Ezek a kérdések ringattak álomba. Álmomba újra én voltam Juliska, csakhogy nem ment minden gördülékenyen. A gonosz banyát nem sikerült megpörkölni és Jancsival mi lettünk a vacsora. Szerencsére felkeltem, mielőtt ez mind bekövetkezhetett volna.

  Reggelinél Stewal egymásra pillantottunk és aprót biccentettem. Olivia mindenképp elengedne minket, John már egy kicsivel nehezebb eset, Stefan professzor pedig, úgy saccoltuk kész kihívás lesz. Bármennyire is jó fej, amióta itt vagyunk nagyon ügyel a biztonságunkra. 
-Khm...arra gondoltunk, hogy Stewval elmennénk a könyvtárba, a városba.- vetettem föl, csak úgy a levegőbe. Olivia, ahogyan számítottuk, rögtön helyeselte a kimozdulást.  De történt egy váratlan fordulat, amire még mi sem számítottunk.
-Rendben, menjetek, de vacsorára legyetek itthon.- mondta Stefan professzor. Leesett az állunk a mellettem ülő fiúval. 
-Nem! Szó sem lehet róla!- mindenki kérdőn nézett Johnra- egyedül biztosan nem mehettek. Daniel és Tyler is elkísérnek benneteket.
-Jajj, nemár!- hördültem fel.
-Vagy így, vagy sehogy.- jelentette ki John. Inkább csöndbe maradtam és beletörődtem, hogy társaságunk lesz. Ami viszont meglepett, hogy Stew egyáltalán nem ellenezte. Ebéd után jött is értünk egy kocsi, mind a négyen bepattantunk és elindultunk. Az út bő egy óra volt. Én a tájat néztem, míg Stew és Tyler vígan beszélgettek, Daniel meg egy fekete füzetbe firkálgatott.

 

 

Megosztás a facebookon

Sziasztok! Vége van itthon az őrültek házának, az új szobámból írom nektek már ezt az észt! :D Itt a nyááár! Van valami tervetek, valahova elutaztok? Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

Varázslatos Ének

1.rész

17. fejezet

-Flora, neked fogalmad sincsen arról, hogy mit jelent ez a nyaklánc, jól gondolom?- kérdezte kicsit barátságosabban, mint az előbbi alkalommal. Megráztam a fejemet, amitől néhány tincs táncot járt az arcom körül.

  Elképzelésem sem volt, hogy mi izgathatta fel Johnt ennyire a nyakláncommal kapcsolatban és azt, hogy mit jelenthet. A tenyerét nyújtotta, mondván, hogy adjam a kezébe az ékszert. Egy kicsit vonakodtam, húztam a számat, de végül robotos mozdulatokkal kikapcsoltam és a markába helyeztem a félhold alakú medállal ellátott nyakláncot. Összezárta az ujjait és közelebbről is megnézte a nyakláncot. Egy aprócskát felgörbült a szája, de olyan kicsi töredék volt, hogy teljesen elképzelhető volt, hogy csak a szemem káprázott. 
-Ez a nyaklánc...egy ikernyaklánc egyik darabja. Ha együtt van a kettő, akkor a világ megtisztul a démonoktól és a sötétségtől, viszont, ha egyedül van, akkor csak azt a személyt segíti, akinek a birtokában van az ékszer.
-És...hol vagy...kinél van a másik fele?- kérdeztem bizonytalanul.
-Azt senki sem tudja.- mondta összeráncolva a homlokát, míg a kezében forgatta a medált.
-A párja is egy félhold?- kérdeztem.
-Nem. Ebbe a félholdba beleillő kör, mely a napot ábrázolja. Az ésszerű az lenne, hogy a Nap, a fény sokkal erősebb, de ebben az esetben nem. Ez a hold, sokkalta erősebb mágiával, sokkal erősebb erővel rendelkezik. Legutóbb 100 éve egyesültek és...azt hitte mindenki, hogy már mind a kettőt eltemette a homok de...neked megvan az erősebb és ezt csak egy csapat tudja kideríteni, hogy mit jelent. Az Éjszaka Mesterei. El kell hozzá mennünk. Minél hamarabb, de nem hinném, hogy Stefan olyan könnyen belemenne...Flora, menj fel a szobádba és tanuld meg az első fejezetet.- nyomott a kezembe egy könyvet. Mágiák, Bűbájok, Varázslatok 1. Fogtam a vastag könyvet és felbaktattam az emeletre. Stew az ágyamon ülve tanulmányozott egy regényt, de amikor beléptem, akkor becsapta és rám emelte hatalmas barna szemeit. Látszott rajta, hogy egy kicsit még mindig meg van sértődve, amiért el lett küldve, de miután töviről-hegyire mindent elmeséltem ez már el is párolgott. Újra elmerült a könyvében és pedig kinyitottam a sajátomat és elmerültem a tanulásba.

 ♣♣♣♣♣

  Mikor végeztem az első fejezet memorizálásával, egy kiadós alvással ajándékoztam meg magam.

Már sötétedett, mire sikerült az egész első fejezetet belevésnem a fejembe, amit holnap valószínűleg Stefan professzor ki is fog kérdezni. Elmentem letusolni, felvettem egy szürke leggingset és egy bővebb fekete pólót, és bebújtam az ágyamba. A dobozban találtam egy felhúzós órát, aminek kifejezetten örültem, mert így fel tudtam magamat kelteni éjfélkor. Stew ellenezte azt, hogy a felnőttek tudta nélkül szökjek ki egy vadállathoz méghozzá este az erdőbe, de kénytelen volt beletörődni, ugyanis nem tudott volna visszatartani. 

  Amikor eljött az éjfél, kikecmeregtem az ágyból és halkan lépkedtem le a lépcsőn, aminek az utolsó előtti foka olyan hangosat nyekkent, hogy egy fél percig csak álltam és vártam, hogy lebukjak, ami hál istennek nem következett be. Mentem tovább, kifelé. Amikor kiértem a házból kifújtam az addig visszatartott levegőt (mellesleg észre sem vettem, hogy visszatartom), majd elindultam befelé az erdőbe. Nem volt nehéz kiszúrni egy hófehér oroszlánt bent a sűrű fák között. Ám amint odaértem, az állat semmivé foszlott. Meglengettem a kezemet a levegőben, de semmi. 
-Te mit keresel itt?- kérdezte ingerülten egy hang. Megperdültem a tengelyem körül és Daniellel találtam szembe magamat. 
-Ezt én is kérdezhetném.- meredtem rá én is ugyanolyan ingerülten. 
-Ahha, csak én bármikor kijöhetek az erdőbe, főleg ha egy küldetésem van, nem úgy mint Te!- bökött rám az ujjával- Akinek inkább a szobájába kéne lennie! 
-Küldetés? Milyen...küldetés?- kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a fejmosását. 
-Ahhoz neked semmi közöd, Fifi.
-Még mindig Flora!- dörrentem rá mérgesen. Rá se kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, önelégülten mosolyog, mert ki tudott hozni a sodromból. Rendeztem a vonalaimat és elindultam egy aprócska fény irányába, ami véleményem szerint az oroszlán lehetett. Mentem, mentem és azt vettem észre, hogy Daniel követ. Szembefordultam vele és összeráncoltam a homlokomat.
-Ne kövess! Menj és teljesítsd a küldetésedet, vagy nekem tök mindegy, hogy mit csinálsz, de szállj le rólam!- nem is válaszolt, csak megadóan felemelte a két kezét, sarkon fordult és...elment. Addig néztem utána, amíg, teljesen el nem tűnt, majd sarkon fordultam és folytattam az utamat az oroszlán felé. Amikor elértem  fényforrást, nem tévedtem, a Fehér oroszlánnal álltam szemben. 

"Siess, siess, már nincs sok idő". Mondta úgy, hogy ki sem nyitotta a száját. 
-Mihez, nincsen már sok idő?- nem értettem miért mondta ezt. Nem válaszolt, csak nézett a szemembe azokkal a hideg szemeivel. És akkor beugrott. Már nincsen sok idő addig, amíg vissza nem tér a sötétség. De...fogalmam sem volt, hogy én mit tehetnék. Ezt neki is elmondtam és elkapat a tekintetét rólam. Láttam az arcán, hogy gondolkodik. Ismertem minden vonását, annyira ismerős volt, de nem tudom, hogy honnan. Teste megremegett. Rám nézett és kétségbeesés tükröződött a szeméből.
-Mi a baj? Mi történik?- kérdeztem, mert elkezdett halkan vonyítani, láttam rajta, hogy szenved. Beszélni próbált, de nem jöttek ki hangok a torkán. Most már egész teste konkrétan reszketett, odaléptem hozzá, de ő eltaszított magától, ám én nem adtam fel ilyen könnyen. Odaléptem hozzá és a bundájára helyeztem a kezemet. Amikor leguggoltam ő összeesett és az ölembe hajtotta a fejét. A szemem megtelt könnyel és próbáltam valahogyan segíteni, de fogalmam sem volt, hogy mi történik. Rám emelte kék szemeit és lassan, nehézkesen ejtette ki a következő szavakat: "Még találkozunk, Flora. Eljön az idő, amikor nem lesz, ki segítsen rajtad, de ne felejtsd el: a Fehér Oroszlán mindig veled van a lelkedben. Most arra kérlek...arra...kérlek...soha többet, ne higgy nekem, csak akkor, ha világít a nyakláncod. Még...ta...találkozunk"  A könnyeim teljesen eláztatták az arcomat. Vakítóan éles fény villant és amikor kinyitottam a szememet, akkor az oroszlán állt velem szembe, makk egészségesen. 
-Fehér Oroszlán!- kiáltottam. Odarohantam mellé, de ő egy üvöltés kíséretében felém csapott és a kezembe vájta a karmait. Éles fájdalom hasított belém, de nem tántorodtam meg- Mi történt veled?- választ azonban nem kapta. Mérgesen villant meg a kék szeme és nekem ugrott. Egy védekező varázslat jutott az eszembe, az első fejezetből, de ó a csudába is, hogyan is kell elkezdeni egy varázslatot? Nem volt időm ezen gondolkozni, kitértem az állat útjából. Ziláltam és egy fekete árny állt előttem. Semmit nem láttam az arcából. Egy nagy fa mögé állított és parancsolta, hogy maradjak ott. Ő kiugrott az oroszlán elé és varázsigékkel támadott, majd magához hívott egy botot (?). Nem láttam mi történik, de nem tudtam tétlenül várni. Kiléptem a fa takarásából, amit az állat meg is érzett és elfordult az idegen elől, engem vett célba. Felkaptam egy vastag fa botot és azzal csaptam az állat felé, amivel felhasítottam a szemét. Fájdalmas üvöltéssel kapott a mancsával a szeméhez. Világos bundáját, sec-perc alatt ellepte a vér. Még dühösebben vetődött felé. Fogait a combomba mélyesztette. Csillagokat láttam fájdalmamba. Kapálóztam, de az állat erősebb volt nálam. Elterültem a földön és kezdett feketedni minden. Utolsó képként egy árny suhant el mellettem, majd mindent beborított a sötétség.

  Egy patak mellett tértem magamhoz, a lábamon és a karomon kötés volt. Olyan nyolc óra felé járhatott  az idő. Ezen a részen még nem is jártam, valószínűleg az erdő egy elrejtett része lehet, mivel a patak körül olyan volt, mint egy rét, ám a szegélyét mindenütt sűrűn fák borították. Felültem és egy fekete ruhába öltözött alak sétált a távolból felém. Ő volt az, aki tegnap megmentette az életemet. Kezében egy kis csomagot hozott, amit előttem ki is nyitott. Pár szelet kenyér, vaj, sajt és felvágott volt benne. Az arcát nem láttam, mert egy sötét maszkkal eltakarta. Rámutatott az ételre, hogy egyek. Gyanús szemmel méregettem, de győzött az éhség és nekiláttam. Ő némán ült és engem nézett. Az egész szerelése csupa fekete volt. A sötétben nem is láttam mennyire kidolgozott a teste, de a feszülős felső rész arról árulkodott, hogy nem rest edzeni, de lehet, hogy csak a gyakorlat dolgozta így ki. Ezen gondolkodva meg is töltöttem éhes pocakomat és kérdőn rá néztem:
-És most mi legyen?- felállt leporolta a nadrágját és elindult befelé az erdőbe. Egy ideig értetlenül bámultam rá, majd kapcsoltam és utánairamodtam. Hátrapillantott és visszabattyogott hozzám, miután látta a szerencsétlenkedésemet a sérüléseimmel. A karját nyújtotta én belekapaszkodtam és megindultunk bicegve. A Nap rettentő erővel tűzött a fejünk fölött, nagyon jól esett beérni a fák közé, az árnyékba. Rendesen kivert a víz. Az idegen segített leülni egy nagyobb szikladarabra és türelmesen várt, amíg összeszedtem magamat. 
-Tulajdonképpen...ki vagy te?- kérdeztem neme egyszerűséggel. Meg is lepett volna, ha válaszol. Tegnap óta egy szót sem szólt. Elfordította a fejét és az utat tanulmányozta, ami még előttünk állt- ugye...most hazaviszel?- bólintott. Megint a karját nyújtott és felsegített, majd elindultunk a rögös úton Olivia háza felé.

  Amikor már láttam a házat és kevesebb, mint 50 méter választott el tőle, az idegen elengedett és egy csókot nyomott a kézfejemre, majd eltűnt az erdő sűrűjében. Egy ideig csak álltam és a hűlt helyét bámultam, majd észbe kaptam és betántorodtam a házba. Ahogy gondoltam, Olivia, Stefan professzor, John mind a nappaliba ültek aggódva és amikor beléptem felpattantak és megrohamoztak a kérdéseikkel. Nem tudtam válaszolni, nem tagadom nem is akartam. Csak álltam. 
-Flora! Hol voltál? Válaszolj!- mondta mérgesen John- Nem is tudod mennyire aggódtunk! Hogy gondoltad?
-Én...izé...
-Velem volt.- hátranéztem és Daniel állt mellettem. Kérdőn néztem rá, de ő sürgetően nézett vissza rám.
-Igaz ez Flora?- kérdezte Olivia kipirosodott szemmel. 
-I...igen. Én kértem meg Dainelt, hogy...hogy vigyen el ahhoz a forráshoz, ahol tegnap is jártunk. Gondoltam, hogy nem engednétek el így...hajnalba kiszöktünk és egy kövön megcsúsztam és ez történt.- mutattam itt magamra- de semmi bajom, csak pár karcolás.- megkaptuk az elmaradhatatlan fejmosást, hogy hogy lehettünk ennyire felelőtlenek, komolyabb baj is történhetett volna, többet vártak tőlünk...stb, majd Olivia felküldött, hogy öltözzek át. Megkértem Danielt, hogy segítsen a lépcsőn felmenni, ugyanis egy-két dolog megérdemelne egy magyarázatot. Amikor felértünk és biztosak lehettünk benne, hogy a felnőttek hallótávolságon kívülre kerültek, nyitottam volna a számat, hogy megkérdeztem mégis miért segített, de ő megelőzött.
-Jössz nekem egyel.- mondta, majd ott hagyott. Betántorogtam a szobámba, ahol Stew ült egy könyv társaságában. Amint megpillantott, levágta a könyvet az ágyra, felpattant és odaugrott mellém. Megvizsgálta a kötésemet, majd miután mindent elmeséltem neki, szorosan átölelt. Ezek után elküldött letusolni, és átöltözni, addig ő majd szerez friss kötést és fertőtlenítőt. Felnyaláboltam a saját fekete farmeromat, egy sima minta nélküli fekete toppot és egy inget, majd bevonultam a fürdőbe. Amint belenéztem a tükörbe elég visszataszító kép fogadott. Hajam kócos csimbókokban omlott a vállamra, arcom és tulajdonképpen mindenen (a ruhákat is beleérte) csupa kosz volt, arcomat egy-egy apró heg tarkította. Egy jó meleg fürdő azonban csodákra képes. Amikor kihűlt a vizem, kiszálltam, megszárítottam a hajamat, amivel végül nem kezdtem semmit, csak hagytam, hogy természetesen terítse be a vállaimat és kiléptem a folyosóra. Visszabattyogtam a szobámba és leültem az ágyra, Stew pedig ellátta a sebeimet. A fertőtlenítő iszonyatosan csípett, szemem könnybe lábadt, legszívesebben sikítottam volna, de valahogy csak kibírtam egy apró nyöszörgéssel és a fogaim összeszorításával.
-Stefan professzor üzeni, hogy ma fel kell neki mondanod az első fejezetet és egy minimál gyakorlatot is belevisztek.- tolmácsolta Stew a professzor kérését. Szuper.   

Megosztás a facebookon

Sziasztok! Egy komolyabb témával érkeztem nektek: Hogyan is éltem meg az iskolaváltást? Ha érdekel titeket az én személyes tapasztalatom, vagy esetleg ti is most ez előtt álltok, akkor mindenképp olvassátok el ezt a bejegyzést! (Kommentbe nyugodtan írjátok le személyes élményeiteket :))

Hogyan éltem meg az iskolaváltást?

 

  Biztosan most azt gondoljátok, hogy én személyes okokból váltottam iskolát, ami részben szerepet játszott, de nem ez irányított. Most léptem gimnazista éveimbe, de én hatosztályos gimnáziumba járok, tehát az általános iskolát nem jártam végig. 

  Korábban fel sem merült bennem, hogy én ott hagyom az osztályomat, mert jól éreztem magamat, nem volt nehéz és igazából nagyon semmi kifogásom nem volt ellene. A felsős osztályfőnököm ajánlotta, hogy menjek át egy erősebb iskolába, mert olyan képességekkel rendelkezem, ami messze meghaladja ezt az általános iskolás szintet. Megígértük neki édesanyámmal, hogy gondolkozunk rajta és arra a döntésre jutottunk, hogy megpróbálom, lesz ami lesz. Ha felvesznek elmegyek, de ha nem, sebaj, akkor maradok és ugyanebbe az iskolába jelentkezek 8. után. Ez azonban egy idő után szóba sem jöhetett. Barátnőmmel kikerültünk az osztály szélére, elvesztettem régi barátaimat és barátnőm, meg rajta kívül 2 lány (akik nem jöttek át) maradtunk meg egymásnak. A tanárok mind direkt szekáltak minket, volt, hogy egész történelem órán fent volt a kezem (nyilván egyszer sem szólított fel a tanár) és óra végén még a tiszta egyes Zolika is kapott egy órai munka ötöst csak én nem. Képes volt az arcomba köpni, hogy egyszer sem tettem fel a kezemet. Azután már tényleg egyszer sem jelentkeztem, és így tovább minden órán. Osztályfőnökömtől azt is megkaptam, hogy soha semmire nem fogom vinni az életben, mert én csendesebb voltam, visszafogottabb. Ebben csak az a legrosszabb, hogy ő mondta azt, hogy inkább menjek át egy erőseb suliba. Mára már ki is lettem tiltva az intézményből, ami őszintén...nem is zavar. Na, de ennyit nagy vonalakban az okokról, hogy miért váltottam. (Azt elfelejtettem említeni, de gondolom kitaláltátok, hogy igen, felvettek és nem is akárhanyadiknak) Jöjjön is az, amiről ennek a posztnak szólnia kell :)

  Augusztus utolsó hetében volt a gólyatábor, ami miatt már hetek óta nagyon izgultam. Mint korábban említettem már, én nagyon nehezen illeszkedem be új társaságba. Pont emiatt féltem annyira, hogy mi lesz ha nem sikerül, ha 6 évig nem tudok beilleszkedni. Volt egy lány (neveket nem szeretnék írni, legyen mondjuk...Gizike), tehát volt Gizike, akivel mi már korábban is ismertük egymást és vele voltam igazából, meg egy lány, akivel korábban oviba voltunk legjobb barátok és még (legyen Margit) Margit akivel akkor lettünk nagyon jóba. Mi így négyen egy verhetetlen négyest alkottunk. Én eldöntöttem, hogy nyílt leszek és nem hagyom, hogy a félénkségem győzzön. Teljesen magamat adtam, nem féltem attól, hogy nem fogadtnak el (legalábbis elnyomtam magamban ezt az érzést) és hamar mind az egész osztály egy annyira jó közösség lettünk sec-perc alatt. A gólyatábor egy valóságos filmbeli álom volt. Minden egyes pillanatát imádtam. Csak jött az iskola. Gizike, Margit, az ovis legjobb barátnőm (ő most a legjobb barátnőm, nevét egyenlőre biztosan nem fedem fel) és én négyen nagyon jól elvoltunk. Volt egy pályázat, amivel a mi évfolyamunk kimehetett Erdélybe egy hétre. Na, akkor minden megváltozott.

  A buszon Gizike és Margit együtt ültek. Úgy volt, hogy majd ő eléjük ülünk a legjobb barátnőmmel. Hát, mégsem mivel Juditka (Jézusom ezek a nevek XD) és Leila ültek velük. Jó, sebaj, úgy volt, hogy lesz ilyen csapatmunka, ott úgyis együtt leszünk, hiszen már egy hónapja megbeszéltük. Ahha, persze. Megkérdeztük, hogy ugye biztos együtt leszünk e, erre Gizike:

-Jajj, bocsi, mi Margittal Juditkáékkal leszünk, ők hamarabb kérdezték, ugye nem haragszotok?- na itt már kezdett betelni a pohár. Egész úton Gizikéék konkrétan levegőnek néztek minket a legjobb barátnőmmel. Egy este vacsoránál Margit sírva jött le. Megbeszéltük a legjobb barátnőmmel, hogy vacsi után elmegyünk a szobájukba és megkérdezzük, mi történt. Bekopogtunk, beengedtek és levegőnek néztek. Konkrétan mintha szellemek lennénk akiket észre sem vettek. Nekem elegem lett, kirohantam a szobából el a miénkbe és sírva rogytam le a földre. A barátnőm kicsivel később utánam jött és megvígasztalt. Akkor mindketten eldöntöttük, hogy vége. Ennyi volt. Nem is foglalkoztunk velük és így új barátokra tettünk szert. Ma, hatan vagyunk együtt. Mondanom sem kell Gizikéék az iskolában úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Igazából örülök, hogy ez mind megtörtént, mert most már ismerem milyen is Gizike bájos, mosolygós, kedves leple alatt. Egy rothadó alma. Azóta Margittal sincsen jóban annyira.

  Még róluk órákat tudnék mesélni, de akkor már nagyon eltérnék a témától. Az egésznek a lényege, hogy ha új közegbe érkeztek, ne féljetek magatokat adni. És attól se tartsatok, hogy nem fogadnak be, hogy téged úgysem kedvelnének. Ez nem igaz. Ugyanolyan különleges vagy, mint bárki más, ugyanannyit érsz. Ha pedig valaki eldob magától, nem menj utána, ne küzdj érte (persze, ez nem minden esetben érvényes, van amikor igenis küzdeni kell, de fel fogod ismerni mikor melyiket kell tenned), hanem keress olyan embereket, akik elfogadnak. :))

  Ennyi lett volna ez a poszt, remélem egy kicsit tudtam segíteni a saját tapasztalatommal! Puszi, sziasztok! <3 

Megosztás a facebookon