Helloka! Naaaa, végre megírtam XDD Láttátok az instagram oldalamat? Mindenképpen kövessetek itt is és ott is, csakegyblog néven megtaláltok :)) Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

Varázslatos Ének

1.rész

20. fejezet

  Stefan professzor felzavart a szobámba, mondván hogy megfázok, ha tovább maradok ezekben a vizes göncökben, igaz, ezt kajálás előtt is mondta de...ha éhes az ember semmi más nem érdekli a kaján kívül. Elköszöntem és magamra zártam a fürdőszoba ajtót.

  Az éjszaka borzalmasan telt. Egyik rémálmot követte a másik. Előjött a legelső, amikor egy sötét alak követ, a szüleim csalódnak bennem, eltűnik miattam a varázsvilág, üldözés, háború. Hajnalban Stefan professzor keltett. Teljesen kiment a fejemből, hogy ma megyünk az Éjszaka Mestereihez. Kiválasztottam egy kockás szoknyát, egy fehér pólót és egy krémszínű kardigánt. Felvettem hozzá egy fekete cipellőt, hajamat befontam, majd pedig bepattantam a kocsiba, ahol Stefan professzor és John vártak. Az út, amin mentünk teljesen ismeretlen volt. Egy ideig hatalmas veteményes földek mellett haladtunk, egy 20 percig a tökéletes síkság vett körül minket, majd pedig megérkeztünk egy városba, vagyis...inkább egy falucskába. A kocsis kirakott bennünket egy romos háznál. Kipattantunk a 2 férfivel és bevezettek az "ajtón", ami valójában csak egy hatalmas lyuk volt a sok közül. A vakolat teljesen leomlott a falakról, így látni engedte a kopár, téglafalakat. Egy egykor lépcsőnek kinéző beszakadt nagy romhalmazról, akkor gördült le egy hatalmas kődarab, amikor beléptünk. Sikítás közben egy hatalmasat ugrottam. John az udvar felé mutatott...haha...udvar, na persze. Nagy gazos sík terület, ami tutira televolt kullancsokkal és hasonló szépséges rovarokkal. Az egykori teraszon megállva, a terület közepén egy házat láttam. Egy aprócska faházikót. 
-Hol vannak az Éjszaka Mesterei?
-Éppen előtted.- válaszolta John.
-De...ez csak egy faház.
-Nem, nem az. Koncentrálj. Ne csak nézd ezt a házat. Lásd is.- elfordultam Johntól és erősen koncentráltam az épületre. A férfinak igaza lett. Lassan egy burok omlott le, alatta pedig egy szépen nyírt gyep, és egy hatalmas épület jelent meg. Az épület sötét volt, majdnem fekete, aprócska ablaki voltak, semmi mozgás nem volt érzékelhető innen kívülről. Stefan professzor nyugtatóan a hátamra tette a kezét, és óvatosan előrébb taszigált. Bekopogtunk egy hatalmas ajtón, amit egy magas, csuklyás alak nyitott. Arcából nem láttam semmit, csak egy pillanatra a kezét, ami csont sovány volt, bőre feszesen tapadt a csontra. Levezetett minket egy lépcsőn, egy hatalmas terembe. 
-Kik sikoltoznak?- kérdeztem, mert ordibálásokat, sikításokat és vonyításokat hallottam. 
-A foglyok. Az elítélteket az Éjszakai Mesterei őrzik. Ha engedélyt kapnak rá, végeznek is velük. Nincs rosszabb halál annál, mint amit az Éjszaka Mestereitől kapsz.- válaszolt hűvösen John. Arcom megfeszült és éreztem, hogy egész testemben remegek. A csuklyás alak egy ajtóhoz vezetett minket, ahova egy hörgés volt a jelszó, legalábbis én csak egy hörgést hallottam. Az faajtó kitárult előttünk, és egy óriási teremben találtuk magunkat, ami televolt csuklyás alakokkal. Egy félkört alkotva vártak ránk. A falak csupaszak voltak, szürkék és nyomasztóak. Vér szaga keveredett még valami keserű, kellemetlen szaggal. Nagyot nyeltem és előrébb léptem. Kilépet egy alak a sok közül és elénk állt. A fekete paláston kívül semmi nem látszott belőle. Hörgött, majd félelmetesen mély hangon megszólalt:
-Emberek! Mért jöttetek? 
-Az ikernyaklánc egyik párja Floranál van. A félhold.- mondta nyugodtan John.
-Flora Griffin.
-Igen, én vagyok az.- léptem egy kicsit előrébb. Tudom ki vagy. Gyere beljebb. Szólalt meg egy hang a fejembe- ezt meg, hogy...
-Az Éjszaka Mesterei képesek szavak nélkül is szólni hozzánk. Emellett a gondolatolvasás is erősségük.- súgta a fülembe halkan Stefan professzor. A tanárod jól mondja, Flora. Kövess.   Elindult a félkörben álló csuklyás alakok felé. Bizonytalanul követtem. Egy székre ültetett le, majd megállt velem szembe, a többi alak pedig összegyúlt mögötte. Volt ki gyertyával a kezében állt, mások maguk mellett tartva csont sovány kezüket, álltak, mint egy szobor. Flora. Ha jól tudom, találkoztál a Fehér Oroszlánnal. Ez nem véletlen. Minden ember lelkében lakozik egy állat. A tied a Fehér Oroszlán. A nyaklánc pedig...hörgő hang csak egyet jelent. Te vagy a Hold Hercegnő leszármazottja. Hamarosan az egykori Gulgu Király is kiválasztja leszármazottját. Meg kell találnod és egyesítenetek kell a láncot, különben a Sötétség fog nyerni. Mikor a Nap és a Hold egyesülnek, nektek egyesítenetek kell a láncokat. Mindenki hirtelen lehajolt. A velem szemben álló csuklyás alakkal együtt. A Hold Hercegnő megérkezett. Felálltam és abban a pillanatban egy fénylő női alak jelent meg a levegőben. Mint egy hologram lebegett ott, és halk zene tört fel. A Hercegnő egyenesen rám nézett és szelíden elmosolyodott.
-Gyönyörű vagy, Flora Griffin.- hangja mámorító volt, magas és éneklő- a nyakláncot...megpróbálják majd elvenni, de ne hagyd, Flora. Anélkül nincs esély a győzelemre. Soha ne feledd, hogy mindig van egy fegyvered és sosem vagy egyedül. Bátorságod, akárcsak édesanyádé. Nem véletlenül téged választottalak, Flora Griffin.- elmosolyodott és anélkül, hogy egy szót is szólhattam volna eltűnt. Éreztem, hogy a fejem lüktetni kezd, majd lassan minden sötétedett. Egy erős kéz kapott el és egy kelyhet tartottak a számhoz. "Igyál!" parancsolta Stefan professzor. Nagyot kortyoltam a léből, aminek rózsa íze volt és kitisztult előttem újra a világ. Stefan professzor és John térdeltek mellettem, az Éjszaka Mesterei hátrébb álltak.
-Mi történt? Miért ájultam el?- kérdeztem óvatosan felülve. Ez egy mellékhatása a találkozásnak. Sok embernek vérzik az orra, mások napokig eszméletlenek, de te nem olyan vagy mint ő. Benned angyali vér folyik, így csak egy kis megszédülés volt. De hamarosan ez is elmúlik. Mondta az az alak, aki nemrég, még előttem állt.- És...és mit ittam?- kérdeztem az üres kelyhet figyelve. Gyógyírt. Kaptam a nagyon bőséges választ.

-Milyen?

-Túl sok a kérdés!- szólalt meg hangosan is, rettentően mély hangon.

Felsegítettek és a csuklyások újra egy félkört alkottak. Még be sem mutatkoztam. Samuel Testvér vagyok. Most pedig távozzatok. Ezt a vendég szeretetet- gondoltam magamban. Felmentünk a lépcsőn, ki a nagy ajtón és mire észbe kaptam, már hazafele zötykölődtünk a lovaskocsin. Még nem teljesen tisztult ki a fejem, de azért elmeséltem a két férfinek, hogy mi történt. Ők nem láttál a Hercegnőt, mert vele és a többi hercegnővel csak az Éjszaka Mesterei illetve én tudunk kapcsolatba lépni, meg az, akinek kiosztják az ikerlánc másik felét. Akit fogalmam sincs, hogyan kezdjek el keresni. Bárki, de tényleg bárki lehet. Akár egy eszkimó az Északi-sarkon, aki nem Mindenkorban él. Vagy egy mindenkori ember, aki mérföldekre van tőlem. Ezen gondolatok között ringatott el a kocsi. Mikor felébredtem, már az erdő közepén, a kunyhó előtt parkoltunk. 

  Az ismét isteni vacsora után a fáradságra hivatkozva, felmentem a szobámba, de valójában hajnalig beszélgettem Stewval. Elmeséltem neki mindent, majd a végén már őrültebbnél őrültebb ötleteket gyártottunk, hogy kinél lehet a lánc másik fele. Már gondolkoztunk vámpírokba, zombikba, földönkívülikbe illetve...csak Stew gondolkozott. Én meg halálra röhögtem magam, főleg, amikor eljátszotta. Képzelj el, egy hatalmas barna szemű, kicsit elállófülű, alacsony fiút, aki zombinak adja ki magát. Olyan hajnali kettő körül nyomott el mind a kettőnket az álom. Mondanom sem kell, reggel borzalmas volt hétkor felkelni, de Stefan professzor ragaszkodott hozzá, hogy kezdjünk el gyakorolni.  Kikaptam az első kezem ügyébe került ruhadarabot a szekrényből. Igen, szekrényből. Olivia hozatott a szobámba egy szekrényt és szépen gondosan átpakolta anyu régi ruháit, illetve az ő kinőtt ruháit, amikkel újabban egyre többször bombáz. Valahogy úgy érzem, hogy ezek már nem csak az ő ruhái, főleg,mert egy-kettőn árcédula is volt. Szóval, felkaptam egy fekete nadrágot és egy bíborvörös pólót ( na, ma is sikerült vidáman felöltöznöm) és lesprinteltem a földszintre, onnan pedig az udvarra. Na, jó, ez nem teljesen pontos. Megálltam egy pirítósra, utána nyíl egyenesen mentem az udvarra. Ne nézz így! Éhes voltam! Megálltam Stefan professzor előtt, aki csillogó szemekkel nézett rám.
-Flora, remek hírem van! Megvan a megoldás, hogyan tudod a varázslatot beindítani, ha lehet így fogalmazni.- nem kötöttem belé, csak érdeklődő fejet vágtam.- Mond csak...mit szeretsz a világon mindennél jobban?
-Hát...- masszíroztam meg a nyakamat- az éneklést és a zongorázást.
-Pontosan! És mi a célod az életben?
-Hogy színész lehessek, de ez hogyan kapcs...- nem hagyta, hogy befejezzem.
-Pontosan! Amikor elmondod a mondatot, gondolj erre. Gondolj az éneklésre, a színészkedésre, a zongorára! Gyerünk, próbáld meg!- mondta Stefan professzor teljesen felélénkülve. Lehunytam a szememet. Elképzeltem egy üres színpadot, ahol csak egy zongora van és én. Énekelek. Érzem.Tudom. Akarom. Add át nekem erőmet, mi lelkem mélyén lapul. Éreztem, hogy a bőröm elkezd bizseregni. Zongora. Színpad. Éneklés. Lassan kinyitottam a szememet és csak annyit láttam, hogy az ujjam aranysárgán világít, valamint Stefan professzor rettentően elégedett arcát. Nem hittem a szememnek. Egy varázsszó és tudok varázsolni! Én, aki csak London egy kis eldugott árvaházából jöttem! 
-Rainbowair!- kiáltottam, és az égre mutattam. Egy dupla szivárvány jelent meg, pont ahogyan akartam.- Stefan professzor sikerült! Tudok varázsolni!
-És ez még nem minden, drága Flora! Most pedig oltsd el és mára ennyi elég is lesz. Holnap be kell szaladnunk a városba, hogy a következő szintre léphessünk. Most pedig, tied az egész nap. De! Tanuld meg a következő fejezetet.- bólintottam és az ujjamon a fény lassan elhalványodott. Feltrappoltam a szobámba, kitártam az ajtót és felkeltettem Stewt, azért, hogy elújságolhassam a nagy hírt.
-Stew! Stew! Stew!
-Flora...mondjad már...jézusom, de korán van...
-Varázsoltam! Az előbb! Hallod? Tudok varázsolniiiiii!
-Sssssshhhh. Szerintem az egész erdő hallotta.- válaszolta mogorván, majd a fejére rakta a takarót és visszaaludt. Lerobogtam a lépcsőn, ahol Olivia ült értetlen arccal.
-Flora, minden rendben? Miért kiabáltál?
-Olivia! Jajj, drága nagynénim! Tudok varázsolni!- megölelt, majd robogtam is ki a friss levegőre. Lefutottam ahhoz a kis patakhoz, amit tegnap Daniellel találtunk, akinek a mai nap során még se hírét, se hamvát nem láttam. Feltűrtem a nadrágszáramat és belelógattam a lábamat a vízbe. Vigyorogva néztem a tükörképemet, amikor egy levél szállt le az ölembe. 

 

Megosztás a facebookon

Helloka!!! Megírtam a 19. fejezetet is, juuujjj lassan 20-nál vagyok hűűha! A Külföldes videó még egy kis időbe fog telni, sok képet meg kell még szerkesztenem, átrakni a gépemre...stb, kis türelmeteket kérem :) Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

 Varázslatos Ének

1.rész

 

 

19. fejezet

 

  Ebéd után jött is értünk egy kocsi, mind a négyen bepattantunk és elindultunk. Az út bő egy óra volt. Én a tájat néztem, míg Stew és Tyler vígan beszélgettek, Daniel meg egy fekete füzetbe firkálgatott.

  Az a bizonyos egy óra, csigalassúsággal telt el. Amint beértünk a városba, én voltam az első, aki lepattant a kocsiról. Daniel a könyvtár felé vette az irányt, így meg kellett állítanunk és elmagyarázni neki a helyzetet, hogy valójában egy hangszerboltot kell keresnünk. Ő azt mondta, hogy elmegy a könyvtárba, mi meg azt csinálunk, amit akarunk, de 4 órakor legyünk ugyanitt. Belegyeztünk,majd szétváltunk. Tylre is velünk tartott. Tyler, igazából...nem is tudom, hogy hogyan is fogalmazzak. Tipikusan átlagos volt. Magas volt, izmos, de nem durván, békés tekintet, sötét haj és sötét szemek. Nagyon jól elvoltak Stewval, valójában, mintha én ott sem lettem volna. Igazából nem is zavart a dolog, egyrészt a témához sem tudtam hozzászólni, másrészt, jobban szerettem volna a gondolataimba merülni. A város egy eldugottabb részében rá is találtunk egy hangszerboltra. Beléptünk az ajtón,amit csilingelés követett. Nem volt nagy a helység, zsúfolásig tele volt hangszerekkel. A falak sötétek voltak, amik még jobban kihangsúlyozták az épület apró méretét. A pult mögött egy őszülő, ötvenes éveiben járó nő volt. Egy lapra írogatott, amikor megzavartuk. Felnézett ránk és hatalmas szemüvege mögül barátságosan mosolygott.
-Jó napot! Azt szeretném kérdezni, hogy van e itt esetleg egy zongora, amit használhatok?- kérdeztem. A nő összehajtogatta a lapot, amire korábban firkálgatott és megkérte, hogy kövessük. Kilépett a pult mögül és a sarokba egy ajtóhoz vezetett, ami korábban fel sem tűnt, hogy ott van. Bevezetett minket és a szoba kicsivel tágasabb volt, mint a vásárló helység. A szoba közepén egy zongora állt, volt néhány kanapé és fotel egy kis asztalkával és hangszertokok, ha jól láttam hegedűé, gitáré és csellóé. Megköszöntük, a nő pedig szélesen elmosolyodott.
-Drágám!- fordult felém- Flora Griffin, ha nem tévedek, ugye?
-Igen, hölgyem, én vagyok az.
-Jajj, a szüleid nagyszerű emberek voltak. A szemed...ahhh, a gyönyörű szemeidet édesanyádtól örökölted.- nézett rám könnyes szemmel. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Én képet még nem láttam édesanyámról, se édesapámról, így kicsit meglepett ez a megállapítás. Szerényen elmosolyodtam, a hölgy pedig távozott. Nem vesztegettem tovább az időmet, leültem a zongora mögé. Ráhelyeztem az ujjaimat a billentyűkre és éreztem bennük az életet. Lenyomtam egy hangot, és mintha egy történetet mesélne el, annyi érzés volt ebben az egy hangban. Még mindig ugyanazon a hangon tartottam az ujjamat, ami bizseregni kezdett. Elkaptam a kezemet és hirtelen csönd lett. Gondolkoztam, hogy mit játsszak. Bemelegítésnek egy Mozart darabot választottam a kedvencemet: Rondo Alla Turca. Mennyei érzés volt újra beleveszni a hangokba, kizárni az egész őrül világot. Nem gondolkoztam, nem figyeltem semmir, csak a hangokra, a billentyűkre és saját magamra. A darab végeztével, olyan volt, mintha szó szerint lángolnának az ujjaim. Megint lekaptam a kezemet és újra a mélységes csönd fogadott. A zongora szélén sok-sok kotta sorakozott. Levettem egyet és nem hittem a szememnek. Nem...az lehetetlen. Nem lehet itt. De mégis, a kezembe tartottam azt a kottát, amit az iskola Titkos Termében találtam. Az a darab, aminek a hangulata leírhatatlan, ami úgy változik, ahogyan érzel.
-Fiúk!- néztem Stewra és Tylerre. Abbahagyták a beszélgetést és mind a ketten kíváncsian néztek rám- Eljátszom ezt a darabot és amikor végeztem, légyszi elmondanátok, hogy milyennek hallottátok?- mindketten bólintottak én pedig elkezdtem játszani. Lágy dallama volt, akárcsak egy szerelmes dal. A fejembe egy szöveg jelent meg:   

Csak jött, és belépett az életembe.
Olyan volt, mint legszebb képzeletembe.
Mosolya, mint a napsütés a vihar után,
Érintése, oly selymes, mint egy selyem hullám.
Ragyogó szemei, oh, mint két gyémánt.

 

Nem, tudod még, hogy ki vagyok.
Nem tudod még, hogy mit hagyok.
Te vagy az, tudom, hogy te vagy az
Ki előtt nem kell, e bájos maszk. 

 

Nevetésed, oly csilingelő, mért nyomod el?
Miért csak oly ritkán hozod el?
Beleveszek e két gyönyörű szempárba,
Ezen keresztül próbállak megérteni, hátha.
Olvasni lelkedbe lehetetlen, de ez kell ma.

 

 

Nem, tudod még, hogy ki vagyok.
Nem tudod még, hogy mit hagyok.
Te vagy az, tudom, hogy te vagy az
Ki előtt nem kell, e bájos maszk. 

 

A darab még folytatódott, de a szöveg itt véget ért, nem hallottam többet. Amikor vége lett egy ideig még csukott szemmel letartottam az utolsó akkordot, de utána pillantásom rögtön a két fiúra esett, aki megbabonázva ültek a helyükön. 
-Na? Ennyire...rossz volt?- nevettem el magamat kínosan, miután már, hosszú percek óta nem válaszoltak. Stew ocsúdott fel először.
-Nem, dehogy, ellenkezőleg! Azt kérdezted milyen volt számomra, igaz?- aprót biccentettem- Nos...Vidám. Rettentően vidám, de a közepe fele, volt egy mélyebb, szomorúbb, sőt! Haragos rész, de visszatért utána a vidámság.-Hmm, furcsa. 
-Tyler?
-Nekem...nem is tudom, egy nagy katyvasz volt, persze jó értelembe!- tette hozzá gyorsan- viszont a végére megnyugodott.
-A szöveget nem is hallottátok?
-Milyen szöveget?- kérdezték kórusba. Ez, nagyon érdekes.Lehet, csak magamban énekeltem? Nem, nem, tudom, hogy hangosan. De, akkor miért nem hallották? Ezen morfondíroztam, amikor megindultak az ujjaim a billentyűkön. Nem ismertem ez a darabot, még sosem hallottam. Az ujjaim, mégis úgy siklottak, mintha már több éve gyakorolnám. Szöveg nem volt, ehhez nem is kellett, így volt gyönyörű. Oldalra pillantottam a fiúkra, de nem láttam őket tisztán, csak homályosan, viszont elmosódott arckifejezésükről is tisztán kivettem az őszinte döbbenetet. Lekaptam az ujjaimat a billentyűkről, de a burok nem múlt el. Nem tudtam, mi tévő legyek. Lehunytam a szememet, és az előző dal ritmusára elénekeltem azt a szöveget, ami csukott szemhéjamon keresztül megjelent előttem: "Oldozd fel védelmedet, oldozz el, teremtsd meg újra kényelmedet."  Kinyitottam a szememet és a burok semmivé lett. Megkérdeztem a fiúkat, hogy ők tudják e, mi volt ez. Tyler csak a fejét rázta, Stew azonban ijedt tekintettel nézett rám.
-Ez egy védő bűbáj volt, de, hogy idézted meg? Nem mondtál ki semmilyen varázsigét, és a feloldozó bűbáj...honnan ismered? 
-Ne..Nem tudom. Én nem...nem akartam tényleg.- teljes sokkban álltam a zongora mellett. Mi volt ez?

♣♣♣♣♣

  A megbeszélt időpontban találkoztunk Daniellel és indultunk haza. A fiúk jókat röhögtek a kocsin mellettem, én azonban csak az ablakon kibámulva újra és újra végiggondoltam a hangszerboltban történteket. Stew azt tanácsolta, mondjam el Stefan professzornak. Én is így gondoltam, de valami visszatartott benne, hogy nem lenne jó ötlet. Hamar hazaértünk, útközben Tylert kiraktuk és hárman zötykölődtünk be az erdő közepébe nagynéném házába. Amikor beléptünk meleg vacsora fogadott bennünket. Tepsiben sült csirke volt rizzsel, salátával és zöldségekkel és egy kis desszertgyanánt zserbót készített Olivia. Amikor végeztem megköszöntem a vacsorát és kimentem a kertbe. Daniel és ott ült egy padon és olvasott. Amikor csukódott az ajtó felnézett és maga mellé mutatott, hogy ha szeretnék nyugodtan üljek le. Megköszöntem és letelepedtem a padra mellé. Ő visszafordult a könyvéhez, ami ha jól láttam egy verses kötet volt. Nem akartam zavarni, csendben ültem és az égboltot pásztáztam. Valamelyik 2 csillag ott fenn a sok közül édesanyám és édesapám. Ezt az elméletet Londonban mindenki kinevette, de én hittem benne, hogy onnan figyelnek. Hogy minden helyzeteben velem vannak. Megmarkoltam a nyakláncomat és lehunytam a szememet. Felidéztem magamban a képed anyáról, amit Olivia dobozában találtam, a szemeit, amiket tőle örököltem. Olyan gyönyörű volt, olyan szerény és kedves mosollyal nézett a kamerába, sütött róla a jóság. Miért nem ismerhettem soha? Miért vették el tőlem?  Amikor kinyitottam a szememet Daniellel találtam szembe magamat, aki kifejezéstelen arccal nézett rám.
-Mi a baj Fifi?
-Oh- vettem észre, hogy kifolytak a könnyeim, és gyors mozdulattal letöröltem őket- Csak a szüleimre gondoltam. Banyek, utálok mások előtt sírni.
-Sírni emberi dolog. Ez nem a gyengeséget jelenti, hanem, hogy már túl sokáig voltál erős.
-Ezt is ebből a verseskötetből olvastad?
-Nem.- válaszolta lazán és hátradőlt a padon- Ilyen bölcsnek születni kell.- villantott rám egy lehengerlő mosolyt. Hogy tud ilyen tökéletesen mosolyogni és közben ilyen laza maradni? Az aranybarna haja enyhén  borzas volt, mintha csa

-Nem, nincs igazad.-hajolt előre a padon- Nálam nincs tökéletesebb ember.- haja enyhén borzas volt, mint ,aki most kelt ki az ágyból, ahogyan mosolygott, ajkai látni engedték hófehér fogait. Várj, mi? 

-Ja, igen bocs, elfelejtettem, hogy nálad csak kevés tökéletesebb ember van.- válaszoltam nevetve, de azért örültem, hogy a sötétben nem látta az arcomat elöntött pírt. Miért is nézegetem meg az arcának apró vonásait? A szememet forgatva felálltam és a fáradságomra hivatkozva bementem a házba, fel a szobámba. Stew a fürdőben volt, így én levágtam magamat ruhástul az ágyra, majd úgy ahogy voltam elnyomott az álom.  Másnap reggel a madarak csiripelése keltett, csak éppen nem úgy ahogyan a mesékben. Nem, a madarak szó szerint üvöltöztek, verték az ereszt és ki tudja még, hogy mit csináltak. Az ablaknak dobtam, az ágyon lévő összes párnát és miután kifogytam belőlük kénytelen voltam felkelni. Letusoltam, feltúrtam anyu szekrényét és kiválasztottam egy sima fekete szoknyát egy fekete pólóval. Kicsit sötét, de ma valahogy a madarak miatt ilyen volt a hangulatom. Komolyan, lassan a madarak hangosabb bulit csapnak, mint mi. Remélem este nem tartanak egy after party-t, mert akkor én megőrülök. Lementem a konyhába, de még annyira korán volt, hogy mindenki aludt. Csináltam egy pirítóst, egy kávét és letelepedtem a kinti padra. A napfelkeltével együtt megreggeliztem és miután már csak egy üres tányért és bögrét fogtam, üldögéltem még a hűs őszi reggelben. Lassacskán Stefan professzor is csatlakozott. Beszélgettünk egy kicsit a zenéről, meséltem neki arról, hogy az árvaházban hogyan tanított meg zongorázni az a lány, hogy mit terveztem az iskola elvégezte után, és arról, hogy most már nem vagyok benne biztos, ezt kellene e tényleg csinálnom. Majd eszembe jutott a tegnap. El kell neki mondanom. Egy ideig csöndben örlődtem magamba, majd győzött a józan eszem és mindenről beszámoltam Stefan professzornak, persze, azt nem említettem, hogy direkt a hangszerboltba mentünk. Egy ideig csöndben maradt, majd csak ennyit válaszolt:

-Holnap elmegyünk az Éjszaka Mestereihez.- felállt és távozott. Lassacskán én is követtem. Délelőtt nem volt semmi dolgom, tanulás ráér, így elmentem végre a hatalmas könyvtárba. Kiválasztottam egy Shakespeare kötetet, majd visszamentem az udvarra a kis padocskámra. Egészen ebédig olvasgattam, délután gyakorlatoznom kellett volna Stefan professzorral, aki azonban ezt elhalasztotta, mert fontos elintézni valói voltak, ha jól láttam leveleket írt. Visszamentem olvasgatni, mígnem Daniel jelent meg mellett és kérdezés nélkül helyet foglalt, amit nem mondom, hogy bántam volna. A kezében volt a tegnapi verseskötet is. Végignézett a ruhámon és eleresztett egy gúnyos mosolyt:
-Nem tudtam, hogy bejön az emós stílus.
-Haha, nagyon vicces vagy. Nem, nem jön be, csupán szeretem a feketét. Egyébként az esetek kilencven százalékában te is feketében vagy.- vágtam vissza neki. Végignézett a ruháján, ami nagy pechkemre világos volt. Fehér pólóban és világos farmerben ült mellettem, ami kiemelte óceán kék szemét. Végigmutatott magán, én meg csak megráztam a fejemet és visszamerültem a könyvembe. Nem olvashattam sokáig, mert lecsapta a könyvét (szegény könyv) és felém fordult.
-Túl sok az energiám. Elmegyek sétálni egyet az erdőbe. Szeretnél csatlakozni, Fifi?
-Soha nem fogod megtanulni a nevemet, ugye?- húztam össze a szememet.
-Pontosan tudom, a nevedet Flora Griffin. De valljuk be, a Fifi sokkal cukibb. Na, meg persze, tudom, hogy ezzel is idegesíthetlek.- mondta és kaptam mellé egy hatalmas mosolyt is. Direkt látványosan szépen (!) lehelyeztem a könyvemet és elindultam vele az erdőbe. Meg is említettem neki, hogy hogy tehette azt a dolgot szegény verses kötettel, ő azonban csak legyintett és ment tovább. Az út során nem beszéltünk túl sokat, de amikor igen, akkor az nagyon jó volt. Egyszer azonban a patak partján egy fránya kövön megcsúsztam és Daniel kapott utánam. Keze puhán tartotta a derekamat, ajkát félmosolyra húzta. Arcomat elöntötte a pír és egy köszönömöt mormogva felálltam, azonban a köveken újra megcsúsztam, belekapaszkodtam a pólójába, ami nem volt egy túl biztos pont, így magammal rántva Danielt is, beleestünk a patakba, aminek alja szerencsére iszapos volt, így nem hasították fel a kövek a bőrünket. Amint a fenekemre érkeztem, kitört belőlünk a nevetés.
-Közveszélyes vagy Fifi.- majd lelocsolt.
-Hé!- kiáltottam és visszaadtam neki egy sokkal nagyobb vízfröcskölést. Így játszottunk a vízben, mint az óvodás kisgyerekek. Fröcsköltük egymást, versenyeztünk (amit mondnom sem kell, hogy ő nyert), majd amikor már mind a ketten kellően átáztunk, kiültünk a parkra száradni. A víz után rettentően hideg volt az enyhe szellőcske is dideregve ücsörögtem Daniel mellett. Egy pillanattal később mellém húzódott és átkarolt.
-Váltsunk szurikáta üzemmódba.- mondta. Arcomat elöntötte ismételten a pír, direkt nem néztem rá. Így néztük végig a naplementét. Amint eltűnt a nap, felálltunk és elindultunk haza. Haját, mint egy kiskutya, megrázta, így tökéletesen kócos lett. Még vizesen is ugyanolyan tökéletes volt. Fehér pólója rátapadt a testére, így látni engedte kidolgozott testét. Én megláttam magamat a víz tükörképében, és mint valami kicsi troll, úgy néztem ki. Hajam csimbókokban száradt, ruhám gyűrötten száradt meg, arcomat megcsípte a nap, és fáradt karikák húzódtak a szemem alatt. Vacsorára érkeztünk haza, ami pont jó volt, mert az ebédet is kihagytuk, így farkaséhes voltam. Kétszer is szedtem a tányéromra, majd egy nagy gyümölcssalátát is megettem. Stefan professzor felzavart a szobámba, mondván hogy megfázok, ha tovább maradok ezekben a vizes göncökben, igaz, ezt kajálás előtt is mondta de...ha éhes az ember semmi más nem érdekli a kaján kívül. Elköszöntem és magamra zártam a fürdőszoba ajtót.

 

 

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

Sziasztok! Vége van itthon az őrültek házának, az új szobámból írom nektek már ezt az észt! :D Itt a nyááár! Van valami tervetek, valahova elutaztok? Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

Varázslatos Ének

1.rész

17. fejezet

-Flora, neked fogalmad sincsen arról, hogy mit jelent ez a nyaklánc, jól gondolom?- kérdezte kicsit barátságosabban, mint az előbbi alkalommal. Megráztam a fejemet, amitől néhány tincs táncot járt az arcom körül.

  Elképzelésem sem volt, hogy mi izgathatta fel Johnt ennyire a nyakláncommal kapcsolatban és azt, hogy mit jelenthet. A tenyerét nyújtotta, mondván, hogy adjam a kezébe az ékszert. Egy kicsit vonakodtam, húztam a számat, de végül robotos mozdulatokkal kikapcsoltam és a markába helyeztem a félhold alakú medállal ellátott nyakláncot. Összezárta az ujjait és közelebbről is megnézte a nyakláncot. Egy aprócskát felgörbült a szája, de olyan kicsi töredék volt, hogy teljesen elképzelhető volt, hogy csak a szemem káprázott. 
-Ez a nyaklánc...egy ikernyaklánc egyik darabja. Ha együtt van a kettő, akkor a világ megtisztul a démonoktól és a sötétségtől, viszont, ha egyedül van, akkor csak azt a személyt segíti, akinek a birtokában van az ékszer.
-És...hol vagy...kinél van a másik fele?- kérdeztem bizonytalanul.
-Azt senki sem tudja.- mondta összeráncolva a homlokát, míg a kezében forgatta a medált.
-A párja is egy félhold?- kérdeztem.
-Nem. Ebbe a félholdba beleillő kör, mely a napot ábrázolja. Az ésszerű az lenne, hogy a Nap, a fény sokkal erősebb, de ebben az esetben nem. Ez a hold, sokkalta erősebb mágiával, sokkal erősebb erővel rendelkezik. Legutóbb 100 éve egyesültek és...azt hitte mindenki, hogy már mind a kettőt eltemette a homok de...neked megvan az erősebb és ezt csak egy csapat tudja kideríteni, hogy mit jelent. Az Éjszaka Mesterei. El kell hozzá mennünk. Minél hamarabb, de nem hinném, hogy Stefan olyan könnyen belemenne...Flora, menj fel a szobádba és tanuld meg az első fejezetet.- nyomott a kezembe egy könyvet. Mágiák, Bűbájok, Varázslatok 1. Fogtam a vastag könyvet és felbaktattam az emeletre. Stew az ágyamon ülve tanulmányozott egy regényt, de amikor beléptem, akkor becsapta és rám emelte hatalmas barna szemeit. Látszott rajta, hogy egy kicsit még mindig meg van sértődve, amiért el lett küldve, de miután töviről-hegyire mindent elmeséltem ez már el is párolgott. Újra elmerült a könyvében és pedig kinyitottam a sajátomat és elmerültem a tanulásba.

 ♣♣♣♣♣

  Mikor végeztem az első fejezet memorizálásával, egy kiadós alvással ajándékoztam meg magam.

Már sötétedett, mire sikerült az egész első fejezetet belevésnem a fejembe, amit holnap valószínűleg Stefan professzor ki is fog kérdezni. Elmentem letusolni, felvettem egy szürke leggingset és egy bővebb fekete pólót, és bebújtam az ágyamba. A dobozban találtam egy felhúzós órát, aminek kifejezetten örültem, mert így fel tudtam magamat kelteni éjfélkor. Stew ellenezte azt, hogy a felnőttek tudta nélkül szökjek ki egy vadállathoz méghozzá este az erdőbe, de kénytelen volt beletörődni, ugyanis nem tudott volna visszatartani. 

  Amikor eljött az éjfél, kikecmeregtem az ágyból és halkan lépkedtem le a lépcsőn, aminek az utolsó előtti foka olyan hangosat nyekkent, hogy egy fél percig csak álltam és vártam, hogy lebukjak, ami hál istennek nem következett be. Mentem tovább, kifelé. Amikor kiértem a házból kifújtam az addig visszatartott levegőt (mellesleg észre sem vettem, hogy visszatartom), majd elindultam befelé az erdőbe. Nem volt nehéz kiszúrni egy hófehér oroszlánt bent a sűrű fák között. Ám amint odaértem, az állat semmivé foszlott. Meglengettem a kezemet a levegőben, de semmi. 
-Te mit keresel itt?- kérdezte ingerülten egy hang. Megperdültem a tengelyem körül és Daniellel találtam szembe magamat. 
-Ezt én is kérdezhetném.- meredtem rá én is ugyanolyan ingerülten. 
-Ahha, csak én bármikor kijöhetek az erdőbe, főleg ha egy küldetésem van, nem úgy mint Te!- bökött rám az ujjával- Akinek inkább a szobájába kéne lennie! 
-Küldetés? Milyen...küldetés?- kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a fejmosását. 
-Ahhoz neked semmi közöd, Fifi.
-Még mindig Flora!- dörrentem rá mérgesen. Rá se kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, önelégülten mosolyog, mert ki tudott hozni a sodromból. Rendeztem a vonalaimat és elindultam egy aprócska fény irányába, ami véleményem szerint az oroszlán lehetett. Mentem, mentem és azt vettem észre, hogy Daniel követ. Szembefordultam vele és összeráncoltam a homlokomat.
-Ne kövess! Menj és teljesítsd a küldetésedet, vagy nekem tök mindegy, hogy mit csinálsz, de szállj le rólam!- nem is válaszolt, csak megadóan felemelte a két kezét, sarkon fordult és...elment. Addig néztem utána, amíg, teljesen el nem tűnt, majd sarkon fordultam és folytattam az utamat az oroszlán felé. Amikor elértem  fényforrást, nem tévedtem, a Fehér oroszlánnal álltam szemben. 

"Siess, siess, már nincs sok idő". Mondta úgy, hogy ki sem nyitotta a száját. 
-Mihez, nincsen már sok idő?- nem értettem miért mondta ezt. Nem válaszolt, csak nézett a szemembe azokkal a hideg szemeivel. És akkor beugrott. Már nincsen sok idő addig, amíg vissza nem tér a sötétség. De...fogalmam sem volt, hogy én mit tehetnék. Ezt neki is elmondtam és elkapat a tekintetét rólam. Láttam az arcán, hogy gondolkodik. Ismertem minden vonását, annyira ismerős volt, de nem tudom, hogy honnan. Teste megremegett. Rám nézett és kétségbeesés tükröződött a szeméből.
-Mi a baj? Mi történik?- kérdeztem, mert elkezdett halkan vonyítani, láttam rajta, hogy szenved. Beszélni próbált, de nem jöttek ki hangok a torkán. Most már egész teste konkrétan reszketett, odaléptem hozzá, de ő eltaszított magától, ám én nem adtam fel ilyen könnyen. Odaléptem hozzá és a bundájára helyeztem a kezemet. Amikor leguggoltam ő összeesett és az ölembe hajtotta a fejét. A szemem megtelt könnyel és próbáltam valahogyan segíteni, de fogalmam sem volt, hogy mi történik. Rám emelte kék szemeit és lassan, nehézkesen ejtette ki a következő szavakat: "Még találkozunk, Flora. Eljön az idő, amikor nem lesz, ki segítsen rajtad, de ne felejtsd el: a Fehér Oroszlán mindig veled van a lelkedben. Most arra kérlek...arra...kérlek...soha többet, ne higgy nekem, csak akkor, ha világít a nyakláncod. Még...ta...találkozunk"  A könnyeim teljesen eláztatták az arcomat. Vakítóan éles fény villant és amikor kinyitottam a szememet, akkor az oroszlán állt velem szembe, makk egészségesen. 
-Fehér Oroszlán!- kiáltottam. Odarohantam mellé, de ő egy üvöltés kíséretében felém csapott és a kezembe vájta a karmait. Éles fájdalom hasított belém, de nem tántorodtam meg- Mi történt veled?- választ azonban nem kapta. Mérgesen villant meg a kék szeme és nekem ugrott. Egy védekező varázslat jutott az eszembe, az első fejezetből, de ó a csudába is, hogyan is kell elkezdeni egy varázslatot? Nem volt időm ezen gondolkozni, kitértem az állat útjából. Ziláltam és egy fekete árny állt előttem. Semmit nem láttam az arcából. Egy nagy fa mögé állított és parancsolta, hogy maradjak ott. Ő kiugrott az oroszlán elé és varázsigékkel támadott, majd magához hívott egy botot (?). Nem láttam mi történik, de nem tudtam tétlenül várni. Kiléptem a fa takarásából, amit az állat meg is érzett és elfordult az idegen elől, engem vett célba. Felkaptam egy vastag fa botot és azzal csaptam az állat felé, amivel felhasítottam a szemét. Fájdalmas üvöltéssel kapott a mancsával a szeméhez. Világos bundáját, sec-perc alatt ellepte a vér. Még dühösebben vetődött felé. Fogait a combomba mélyesztette. Csillagokat láttam fájdalmamba. Kapálóztam, de az állat erősebb volt nálam. Elterültem a földön és kezdett feketedni minden. Utolsó képként egy árny suhant el mellettem, majd mindent beborított a sötétség.

  Egy patak mellett tértem magamhoz, a lábamon és a karomon kötés volt. Olyan nyolc óra felé járhatott  az idő. Ezen a részen még nem is jártam, valószínűleg az erdő egy elrejtett része lehet, mivel a patak körül olyan volt, mint egy rét, ám a szegélyét mindenütt sűrűn fák borították. Felültem és egy fekete ruhába öltözött alak sétált a távolból felém. Ő volt az, aki tegnap megmentette az életemet. Kezében egy kis csomagot hozott, amit előttem ki is nyitott. Pár szelet kenyér, vaj, sajt és felvágott volt benne. Az arcát nem láttam, mert egy sötét maszkkal eltakarta. Rámutatott az ételre, hogy egyek. Gyanús szemmel méregettem, de győzött az éhség és nekiláttam. Ő némán ült és engem nézett. Az egész szerelése csupa fekete volt. A sötétben nem is láttam mennyire kidolgozott a teste, de a feszülős felső rész arról árulkodott, hogy nem rest edzeni, de lehet, hogy csak a gyakorlat dolgozta így ki. Ezen gondolkodva meg is töltöttem éhes pocakomat és kérdőn rá néztem:
-És most mi legyen?- felállt leporolta a nadrágját és elindult befelé az erdőbe. Egy ideig értetlenül bámultam rá, majd kapcsoltam és utánairamodtam. Hátrapillantott és visszabattyogott hozzám, miután látta a szerencsétlenkedésemet a sérüléseimmel. A karját nyújtotta én belekapaszkodtam és megindultunk bicegve. A Nap rettentő erővel tűzött a fejünk fölött, nagyon jól esett beérni a fák közé, az árnyékba. Rendesen kivert a víz. Az idegen segített leülni egy nagyobb szikladarabra és türelmesen várt, amíg összeszedtem magamat. 
-Tulajdonképpen...ki vagy te?- kérdeztem neme egyszerűséggel. Meg is lepett volna, ha válaszol. Tegnap óta egy szót sem szólt. Elfordította a fejét és az utat tanulmányozta, ami még előttünk állt- ugye...most hazaviszel?- bólintott. Megint a karját nyújtott és felsegített, majd elindultunk a rögös úton Olivia háza felé.

  Amikor már láttam a házat és kevesebb, mint 50 méter választott el tőle, az idegen elengedett és egy csókot nyomott a kézfejemre, majd eltűnt az erdő sűrűjében. Egy ideig csak álltam és a hűlt helyét bámultam, majd észbe kaptam és betántorodtam a házba. Ahogy gondoltam, Olivia, Stefan professzor, John mind a nappaliba ültek aggódva és amikor beléptem felpattantak és megrohamoztak a kérdéseikkel. Nem tudtam válaszolni, nem tagadom nem is akartam. Csak álltam. 
-Flora! Hol voltál? Válaszolj!- mondta mérgesen John- Nem is tudod mennyire aggódtunk! Hogy gondoltad?
-Én...izé...
-Velem volt.- hátranéztem és Daniel állt mellettem. Kérdőn néztem rá, de ő sürgetően nézett vissza rám.
-Igaz ez Flora?- kérdezte Olivia kipirosodott szemmel. 
-I...igen. Én kértem meg Dainelt, hogy...hogy vigyen el ahhoz a forráshoz, ahol tegnap is jártunk. Gondoltam, hogy nem engednétek el így...hajnalba kiszöktünk és egy kövön megcsúsztam és ez történt.- mutattam itt magamra- de semmi bajom, csak pár karcolás.- megkaptuk az elmaradhatatlan fejmosást, hogy hogy lehettünk ennyire felelőtlenek, komolyabb baj is történhetett volna, többet vártak tőlünk...stb, majd Olivia felküldött, hogy öltözzek át. Megkértem Danielt, hogy segítsen a lépcsőn felmenni, ugyanis egy-két dolog megérdemelne egy magyarázatot. Amikor felértünk és biztosak lehettünk benne, hogy a felnőttek hallótávolságon kívülre kerültek, nyitottam volna a számat, hogy megkérdeztem mégis miért segített, de ő megelőzött.
-Jössz nekem egyel.- mondta, majd ott hagyott. Betántorogtam a szobámba, ahol Stew ült egy könyv társaságában. Amint megpillantott, levágta a könyvet az ágyra, felpattant és odaugrott mellém. Megvizsgálta a kötésemet, majd miután mindent elmeséltem neki, szorosan átölelt. Ezek után elküldött letusolni, és átöltözni, addig ő majd szerez friss kötést és fertőtlenítőt. Felnyaláboltam a saját fekete farmeromat, egy sima minta nélküli fekete toppot és egy inget, majd bevonultam a fürdőbe. Amint belenéztem a tükörbe elég visszataszító kép fogadott. Hajam kócos csimbókokban omlott a vállamra, arcom és tulajdonképpen mindenen (a ruhákat is beleérte) csupa kosz volt, arcomat egy-egy apró heg tarkította. Egy jó meleg fürdő azonban csodákra képes. Amikor kihűlt a vizem, kiszálltam, megszárítottam a hajamat, amivel végül nem kezdtem semmit, csak hagytam, hogy természetesen terítse be a vállaimat és kiléptem a folyosóra. Visszabattyogtam a szobámba és leültem az ágyra, Stew pedig ellátta a sebeimet. A fertőtlenítő iszonyatosan csípett, szemem könnybe lábadt, legszívesebben sikítottam volna, de valahogy csak kibírtam egy apró nyöszörgéssel és a fogaim összeszorításával.
-Stefan professzor üzeni, hogy ma fel kell neki mondanod az első fejezetet és egy minimál gyakorlatot is belevisztek.- tolmácsolta Stew a professzor kérését. Szuper.   

Megosztás a facebookon

Hellosztok! Igazából úgy terveztem, hogy ezt a részt még hétköznap valamikor kirakom, de mivel néhány kedves tanárom úgy döntött, hogy ilyenkor év végén sem restek témazárókat javítani, így ez elmaradt. De sebaj, már csak 14 nap (nekem 13 haha) és vége (aminek személy szerint én nem annyira örülök) Egyébként láttátok instagrammon a könyv kritikámat? Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

 Varázslatos Ének

1.rész

16. fejezet

  Mind asztalhoz ültünk, amikor valaki kopogtatott. Olivia azonnal felpattant és kinyitotta az ajtót. Hangosan köszöntötte az illetőt és egy nagy csokor virággal valamint egy férfival az oldalán illeget be a konyhába.
-Emberek ő itt jó barátom, John Goss...

-John, ő itt Flora Griffin- mutatott rám Olivia- a keresztlányom, Stefan Godwill a Haviscol egyik kiváló tanára, egyben az Uralkodók vezető embere és Steward Moppy, Flora egyik barátja. Miért nem foglalsz helyet? Mi is most kezdtünk neki a reggelinek.- mondta a nő és kihúzott egy széket, majd villámgyorsan még egy terítéket tett ki az asztalra. John leült és szedett magának Olivia isteni rántottájából és még egy-egy finomságot is magához vett. Mind nekikezdtünk az étel elfogyasztásához. Sokáig senki sem szólt egy szót sem, csak csendben ettünk egymás mellett. John törte meg a hallgatást:
-Olivia, a fiamat nem láttad esetleg? Előre küldtem, de nem láttam itt a házban, ha megint elkóborolt én...
-Találkoztam vele! Valószínűleg az erdőben sétálgathat, nyugi John, nagy fiú már, tud vigyázni magára.-nyugtatta Olivia a férfit. Én leraktam az evőeszközöket és készültem felmenni a szobámba, amikor támadt egy ötletem.
-Olivia! Elmehetnék én is sétálni egyet? Muszáj lenne kiszellőztetnem az agyamat és...
-Nem!- vágott közbe Stefan professzor határozottan. Villáját lerakta és keményen a szemembe nézett. Komolyan mondom, én nem hittem volna, hogy ez az ember képes akár egy órán keresztül is ilyen komor maradni. Rémisztő.- Szó sem lehet róla, Flora! Meg kell beszélnünk néhány fontos dolgot és amúgy sem kószálhatsz egyedül egy teljesen ismeretlen vidéken, védtelenül ráadásul úgy, hogy semmit nem tudsz a mi világunkról!
-Stefan, egy séta senkinek nem fog megártani.- próbálkozott a nénikém- egyébként is, itt van Daniel, ő majd vigyáz rá. Mindössze 1 óráról lenne szó.
-1 óra és nem kevesebb.- mondta határozottan a professzor, majd visszatért az evéshez.

Bólintottam és kiléptem az ajtón. Daniel a teraszon állt és engem nézett.
-Figyelj, arról lenne szó, hogy...- kezdtem bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.
-Igen, tudom. Mindent hallottam. Valakinek bébiszitterre van szüksége. Na, gyere menjünk, akad jobb dolgom is.- azzal meg is indult az erdő felé, hátra sem nézve, hogy vajon követem e. Nekiiramodtam éls próbáltam utolérni. A könnyű szellőben félhosszú, aranybarna haja meglibbent, ahogyan a nap rávetült, csak úgy ragyogott. Káprázatos volt. 

  Halkan ballagtunk egymás mellett. Többszöri beszélgetési kísérletem valahogy mindig csődbe ment. Szó szerint hárította a csevegés bármilyen formáját, úgyhogy feladtam és inkább az erdőt csodáltam. Az egésznek volt egy varázslatos hangulata. A levelek lilás fényt vetítettek, a madarak daloltak és az a sercegő hang, amit a fűszálak adtak ki, ahogyan a szél megcirógatta őket, mesés volt. Néhány állat is megfordult a közelünkbe, de amint megéreztek minket, már iszkoltak is tovább. A felhők lomhán haladtak az égen, a virágok, meg csak úgy illatoztak. Bennük a méhecskék szorgosan gyűjtötték a virágport. Egy szivárvány szárnyú pillangó pihent meg az ujjaimon. Daniel azonban ebből az egészből semmit nem vett észre. Elmerül a saját kis világában és csak néha-néha pillantott föl révületéből, ám akkor sem látott, csak nézett maga elé. Egy idő után, megelégeltem ezt a csendet és búskomorságot.
-Miért nem tudod élvezni ezt a frissességet, varázslatot, amit ez az erdő nyújt? Hogy tudsz ennyi meseszép dolog előtt úgy elsétálni, mint akit most visznek a saját temetésére?
-Semmi közöd hozzá.- rázott le ezzel a három szóval, amivel már tényleg az őrületbe kergetett. Nem! Ilyet nem fogunk játszani. 
-Daniel, valami bánt vagy esetleg...
-Mit akarsz tőlem, Fifi?
-Flora...
-Az tök mindegy.
-Én csak...beszélgetni szeretnék. Komolyan, olyan vagy, mint egy élőhalott!-mondtam. Ő megtorpant és rám emelte kék szemét, amiben vidámság bujkált, ám az arcának többi vonása kemény maradt. Áh, akkor mégsem egy zombi, tud ő boldog is lenni, csak ki kell belőle csalni.- de fogalmazhatnék úgy is, hogy olyan vagy, mint egy beszívott amszterdami.- na erre már a szája is egy pöppet felfelé görbült. Annyira aranyosan mosolygott, mint egy kisfiú.
-Élőhalott és beszívott amszterdami? És én még azt hittem, hogy egy kis kockával van dolgom. Mond csak, Fifi, hogy kerültél ide?
-Hát, az egy...elég hosszú történet.- mondtam, kicsit feszengve. Nem volt nagyon ínyemre, ezen a témán gondolkozni, mert az egész délutánom erről fog szólni és még egy kicsit élvezném ezt a szabadságot.
-Te akartál beszélgetni, de egy egyszerű kérdésre sem válaszolsz. Na sebaj. Akkor mesélj, Londonban mivel foglalatoskodtál?-kérdezte közömbösen, de a szemében láttam, hogy valóban érdekli a téma. Igazából erről sem szívesen beszélgettem volna, de ha ezt közlöm vele, akkor azért kicsit felmenne benne a pumpa, úgyhogy próbáltam tömören összefoglalni:
-Tanultam és igazából...éltem unalmas és túl normális életemet, amit...azért néhanapján visszasírok, de mindenképpen ez a helyzetem sokkal jobb, mint a mostani.
-Valahogy úgy érzem erre sem szívesen válaszolnál.- mondta mosolyogva, mindenféle gúny nélkül. Egy 5 perces beszélgetés alatt, már kétszer is meglepett ez a fiú, azta.- Úgy hallottam, zongorázol és nem is rosszul. Apám is játszott valamikor, bár mostanában a zongora inkább csak porfogónak áll a házban.
-Tényleg?- tévedtem. Háromszor lepett meg- és te is játszol valamilyen hangszeren?
-Áh, dehogy is. Én nem vagyok egy múzsa lélek. Jobban szeretek sportolni valamit. Például...lovagolni vagy esetleg kajakozni. Régen versenyeken is voltam, amiket hahh, nem dicsekedés gyanánt, de általában én nyertem meg.- mondta kidüllesztett mellel. Én csak a szememet forgatva belebokszoltam a vállába.
-Lovagolni mindig is akartam, de...ha árvaházban élsz, nem sok esélyed van az ilyesfajta újdonságok kipróbálására.- mondtam szomorkás mosollyal. Emlékszem, kiskoromba mindig is nagy álmom volt, hogy egy éj fekete lovon ülhessek. Ám, ennek a megvalósítására nem volt sok esélyem és már le is mondtam róla. Csupán gyerekes ábrándozásként gondoltam mindig is rá.
-Egyszer eljöhetnél velem egy körre. Szerintem tudom is már melyik lóval illenétek össze...- mosolygott sejtelmesen, kék szeme csak úgy ragyogott a délelőtti napsütésben- viszont, most már ideje hazamenni, mert lassacskán letelik az az egy óra.

  Mikor visszaértünk, Stefan professzor és Stew már a nappaliban vártak rám. Daniel kint maradt az apjával a kertben. Leültem a kanapéra a professzor és a fiú elé, majd hallgatásba merülve vártam, hogy akkor most vége a vidám időtöltésnek. Jöhetnek a komoly fejtörések, nézeteltérések és minden ami a meggondolatlanságomnak a következménye.

De még mindig tudom, hogy valami vár rám, valamit helyre kell hoznom. Nem hiába döntöttem így. Nem lesz felesleges ez a kis kitérő. Ha kell, néhány szabállyal szembe megyek, de nekem itt van egy feladatom, valami, ami vár rám. Kinéztem a nappali ablakán és a fehér oroszlán szemébe néztem. Hűvös szeme szinte sürgetően hatott a lelkembe. Az emeletre pillantott és egy ugrással már sehol sem volt. Megráztam a fejemet, de nem tért vissza. Hova mehetett? Utána kéne mennem...de most nem lehet. Mi lesz, ha itt a lehetőség én pedig elszalasztom. "Éjfélkor az erdőben" Hallottam az oroszlán mély, bizsergető hangját. A szoba sarkában egy villanást láttam és szembe találtam magamat a fehér oroszlánnal. Szája nem mozgott, de lassan, tagoltan ismételgette. "Éjfélkor az erdőben" Bólintottam és az állat elhallgatott. Nem ment sehova, csak nézett a szemembe. Felálltam, de a lábaim nem tartottak meg. Szólni akartam, de hang nem jött ki a torkomon. A fehér oroszlán megfordult és egy villanással semmivé lett. Mintha itt sem lett volna. Az elmém újra kitágult és a szemem újra a valóságot látta. Már ha nem az oroszlán a valós és mi vagyunk egy álomkép. A földön feküdtem. Stefan professzor egy hideg textillel törölgette a homlokomat, Oliviának halk pityergését hallottam a szoba egy távolabb eső részétől. Stew nem volt sehol. Másik oldalamon John térdelt és szólongatott. Kérte, hogyha hallom amit mond, akkor biccentsek egy aprót. Megtettem a kérését és ő egy megnyugodott pillantással hátrébb húzódott. Én lassan felültem, mit sem törődve az aggódó tanácsokkal, hogy jobb lenne, ha nem ülnék fel. 
-Ti is láttátok?-kérdeztem meg halkan. Titkon reméltem, hogy ők nem hallották és nem is látták.
-Mit? Mit láttál Flora?- kérdezte Stefan professzor. Arcára ismét kiült az az aggodalom, amikor vérző lábakkal lépett be a terembe. Elmondtam nekik mindent, kivéve az éjféli találkozót. Ha arról akár egy szót is ejtettem volna, biztos a szobámba zárva tölteném azt a pár hetet vagy hónapot amit ebben a házban élve fogunk eltölteni. A professzor mély gondolataiba merülve sétált ki Oliviával a nyomában. Közben Stew is megérkezett és segített felállni. Ösztönösen a nyakamhoz kaptam a kezemet, hogy meggyőződjek róla, a félhold alakú nyakláncom még mindig ott van e. Amikor kezem rátalált a hideg medálra, öklömbe zárva megszorítottam, majd leengedtem a kezemet és John hitetlen pillantásával találtam szemebe magamat.
-Ezt honnan szerezted?- kérdezte szinte indulattal a hangjában. Meglepett a reakciója, először válaszolni sem tudtam csak tátogtam, mint egy hal. Amikor felfogtam a kérdést is, akkor elmondtam neki, hogy ez az egyetlen dolog amit édesanyámtól kaptam.
-Steward. Légyszíves magunkra hagynál Florával?
-Persze, hiszen én itt sem vagyok vagyok, csak mint egy cseléd teljesítem kéréseiteket a biztos tudatlanságban! Csak, mint Flora barátja...- mondta Stew, majd zsörtölődve kisétált a nappaliból. Amikor John meggyőződött róla, hogy senki sincsen hallótávolságon belül, akkor felém fordult és kutató pillantást vetett rám, majd a nyakláncomra.
-Flora, neked fogalmad sincsen arról, hogy mit jelent ez a nyaklánc, jól gondolom?- kérdezte kicsit barátságosabban, mint az előbbi alkalommal. Megráztam a fejemet, amitől néhány tincs táncot járt az arcom körül.

Megosztás a facebookon

Hellokaa! Sajnos az év végi hajrá nem ad sok időt arra, hogy én írogassak, ezt remélem megértitek. Valójában, én mindig sietek valahova vagy valami miatt :D De ha van egy kis időm mindenképpen leülök és írok egy-egy vázlatot. Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

Varázsaltos Ének

1.rész

 

 

15. fejezet

Ahogy befejeztem a szöveget, és a dallam véget ért, a betűk aranyló színnel ragyogtak fel.

  Az egész szobát lassan ellepte ez az arany színárnyalat. Éreztem, hogy a penna kicsúszik a kezemből és némán a földre hull. Becsuktam a szememet, majd újra kinyitottam, és akkor megjelent előttem egy fehér oroszlán. Kék szemével olyan mélyen nézett belém, hogy úgy éreztem, mintha egy ruha sem lenne rajtam. A lelkembe látott.

 

 

Fagyos kék szemét levette rólam, majd lassan távolodott. Éreztem, hogy után kell mennem, valamit mutatni akar. Felálltam az ágyról és megindultam előre, és csodával határos módon nem  szobában lépkedtem. Egy hatalmas kapuhoz vezetett. Amikor odaért az állat, felgyorsítottam a lépteimet és melléléptem. Ám az ajtó nem nyílt ki. Csak álltunk mind a ketten, mígnem szembefordult velem az oroszlán. "Készen állsz?" Kérdezte hangtalanul. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Felelni akartam, de akkor kiáltásokat hallottam.
-Flora! Ne!- hallottam Stew hangját. Körbefordultam, de a fiú nem volt sehol. Hasonlókat kiabált Kiera, meg a többi tanár. Nem értettem, hogy miért nem látom őket, na meg, hogy miért kiabálnak.
-Miért nem akarják, hogy átlépjem ezt a kaput?- kérdeztem a fehér oroszlántól. Rám emelte ragyogó kék szemét és megint csak hang nélkül válaszolt: "Mert ha átléped ezt a kaput, többet nem térhetsz vissza. De ezt meg kell tenned" Meg kell tenned...ez az utolsó mondat visszhangzott a fejemben. Nem tudtam kiért vagy miért is kell ezt a valamit megtennem, amiről szintén nem tudok semmit, de volt egy sejtésem. Mindenkorért és az egyensúlyért. Mielőtt végiggondolhattam volna, már a fejem ösztönösen biccentett egyet. Az oroszlán megértette és kinyitotta a hatalmas ajtót. Az ajtón túl nem láttam semmit, csak egy sűrű, sötét erdőt. Meg kell tennem. Beléptem az ajtón, de valaki megragadta a csuklómat. Hátranéztem és Stew markolta erősen. Komolyan nézett a szemembe.
-Ne menj be oda Flo! Nem tudod, mi történik! Lehet, hogy soha nem térsz vissza.
-Lehet...-feleltem halkan- de ezt meg kell tennem Mindenkorért. Muszáj.- néztem én is a szemébe, szinte kérlelve. Ám a fiú megkeményítette arcizmait. Szorításán erősített, így nem tudtam kihúzni a csuklómat. Lehunytam a szememet. Egy szó jelent meg az elmémben: Dopper. Felnéztem és a csuklóm szabad volt, Stew pedig elkerekedett szemekkel nézett rám. Odafutottam hozzá, megöleltem és könnyeimet nyelve futottam be az ajtón.

  Minden elmosódott körülöttem, a gyomrom felkavarodott, a fejem zúgott. Egy pillanatra teljes sötétség vett körül, majd minden kitisztult előttem és tudatosult bennem, hogy egy erdő közepén fekszek a földön. A nap felkelőben volt, de még a homály uralkodott a földön.

 

 

Felálltam, leporoltam a nadrágomat és körbenéztem. Sehol senki. Ám amikor lenéztem, felfedeztem a fehér oroszlán lábnyomait és megindultam követve a bemélyedéseket. Mire felkelt a nap, egy kunyhóhoz értem. Pont úgy nézett ki, mint amit zongorázás közben láttam, csak nem rét, hanem erdő vette körbe, és nem voltak tüskés virágok. Bekopogtam az ajtón, amit egy 30-as éveiben járó nő nyitott ki. Unott fejjel fordult felém, de amint az arcomra esett pillantása, szeme elkerekedett, megtelt könnyel és szorosan átölelt. Én teljesen lefagytam csak álltam és nem értettem, miért ölelget egy vadidegen az erdő közepén.
-Oh, édes Istenem! Azt hittem soha többet nem látlak viszont Flora, édesem! Jajj, biztos nagyon megijesztettelek, hiszen azt sem tudod ki vagyok. Gyere, gyere csak be, foglalj helyet, ugye szereted a teát?- hadarta olyan gyorsan, hogy néhány szavát nem is értettem tisztán. Leültem egy kis székre ami fából készült, háttámláján gyönyörű faragott mintákkal. Megérintettem, érződött a tapintásán is, hogy saját kezűleg készítette a hölgy. - Gyümölcsös jó lesz?- kérdezte. Bólintottam. Egy bögrét tett elém a szintén fából készült asztalkára, beletette a tea filtert és megtöltötte forró vízzel. Magának is töltött, majd helyet foglalt velem szemben. Egy ideig a teájára fókuszált és kavargatta. 
-Elnézést, nagyon finom a tea de...megtudhatom, hogy ki maga és honnan ismer?- próbáltam a lehető legudvariasabban feltenni ezt a kérdést. 
-Édesanyád, Margot...a nővérem volt.- mondta miközben az asztalt tanulmányozta, mintha soha életében nem látta volna soha. Elképedtem. Majd egyszeriben elöntött a mérhetetlen düh.
-Hogy mi? És soha nem kerestél meg? Soha nem érdekelt mi van velem?
-Flora én hidd el nagyon szerettem volna, de...
-Miért nem vettél magadhoz, amikor elveszítettem édesanyámat, majd édesapámat? Tudod milyen körülmények között éltem? Hogy minden nap bántottak? Hogy a nevelő szüleim mit tettek velem? Majd miután egy jobb élet reményében árvaházba küldtek, mennyire borzalmasak voltak a napjaim, minden egyes óra?- könnyek csípték a szememet, de nem tudtam leállni. Itt ült velem szemben a nagynéném, aki ahelyett, hogy befogadott volna, hagyta, hogy így éljek.- Ennyire egy jelentéktelen kis porszem lennék? Egy púp a hátadon?
-Flora, egyáltalán nem erről van szó kincsem, én annyira szívesen befogadtalak volna, de nem lehetett!- láttam, hogy az ő könnyei is kicsordulnak, de egyszerűen nem tudtam őt megsajnálni.- Gropher rögtön rájött volna, hogy nálam élsz. Nem kockáztathattunk! A saját érdekedben küldtünk Londonba! Nem tudtam, hogy ez lesz...Kérlek bocsáss meg!- láttam a szemében, hogy igazat beszél. Egy kicsit megnyugodtam és már nem kiabáltam.
-Ugye...itt maradhatok nálad?
-Persze! Sőt, ragaszkodom is hozzá!- válaszolta csillogó szemmel, testtartásán láttam, hogy megnyugodott.

  Miután elfogyasztottuk a teánkat és én teljesen lenyugodtam, felkísért az emeletre és megmutatta a szobámat. Nem volt túl nagy, de azért kicsinek sem mondtam volna. Nekem tökéletesen megfelelt. A szoba közepén egy nagy franciaágy volt egy kis éjjeliszekrénnyel. Fából készült ruhásszekrény, egy fából készült íróasztal és egy aprócska erkély, egy kis asztalkával, meg egy székkel. Mivel semmit nem hoztam magammal, így kiléptem az erkélyre és csak néztem a kilátást. A nagynéném kisietett a szobából és egy kulccsal tért vissza. 
-Ez a könyvtár kulcsa. A folyosó végén van. Nyugodtan, használd kedvedre, de mindig zárd be és...a tiltott részlegre ne menj! 
-Köszönöm!- néztem rá a kulcsot szorongatva. Indulni készült.- várj! Még...a nevedet sem tudom.
-Olivia Ball.- mondta, majd elsietett. Amin elhagyta a szobát én felpattantam és a könyvtárba futottam. Hatalmas volt. Odamentem egy találomra választott polchoz és levettem egy vastag, kék borítójú könyvet. Varázslatok, mágiák, bűbájok 1.  pont olyan volt, mint az iskolai tankönyvem, Levettem még egyet. Védekezés 1.  Akkor tudom folytatni a tanulmányaimat, vagyis...el tudom kezdeni. Most kezdtem csak igazán felfogni, hogy...nem tudok semmit erről a világról, a varázslás számomra még mindig csak egy mese. Nem kellett volna ilyen meggondolatlanul cselekednem. Itt látszólag minden rendben. Az oroszlán lehet, hogy csak átvert, lehet Gropher küldte és én egyenesen belesétáltam a csapdájába. Valahogy csak haza tudok jutni. Olivia biztos tudja. Addig is, kerestem egy regényt. Felütöttem és a nap további részét olvasással töltöttem. Amikor felnéztem, már sötétedett. Olivia, szólt, hogy menjek le. Leugráltam a lépcsőn és kiáltott, hogy egy úr engem keres. Vagyis, egy úr és egy gyerek. Odamentem az ajtóhoz és nem hittem a szememnek. Stefan professzor és Stew álltak az ajtóban. Azt nem mondom, hogy hű de derűsek voltak, viszont megkönnyebbülést láttam a szemükben. 
-Hogyan találtak meg?- kérdeztem Stefan professzort.
-Nem volt túl nehéz dolgunk, ha ismerjük a világ leghatalmasabb Mágusát. Viszont a hazajutás nem lesz ilyen egyszerű. Attól tartott, egy pár napig még itt kell maradnunk. Olivia, ugye nem bánod, ha néhány napig mi is itt maradunk Stewarddal?- kiáltott át a férfi a hátam mögött.
-Jajj, dehogy maradjatok ameddig csak szeretnétek, Stefan. Mindjárt készen is van a vacsora, gyertek az asztalhoz!-válaszolt Olivia a konyhából. Mind a hárman letelepedtünk az asztalnál és nekikezdtünk Olivia isteni rakott krumplijához. A fiúk még repetáztak is. Miután végeztünk Stefan professzor hozzá szokatlan módon komolya maradt, és intett, hogy menjünk lefeküdni, holnap még számol velem. Mivel nem volt annyi vendégszoba, mint ahányan voltunk, ezért Stew egy matracon aludt a szobámba. Felvezettem és, mintha már évek óta itt laknék, kerestem neki ágyneműt és megraktam az "ágyát". A fiú leült az íróasztalhoz és szúrós szemmel méregetett.
-Hogy tehettél ilyet? Nem jellemző rád ez a meggondolatlanság.
-Stew te ezt nem érted...- kezdtem de ő közbevágott.
-Akkor magyarázd el!- emelte fel a hangját. Soha sem láttam még ilyen idegesnek.
-De ezt nem ilyen egyszerű elmagyarázni! Én is tudom, hogy nem kellett volna mindent otthagyva eljönnöm, de te nem voltál ott abban a helyzetben. Te nem hallottad és láttad azt amit én!
-Jó rendben igazad van, de ha történt volna veled valami, én...
-De nem történt!- állítottam le azonnal. Kár lett volna azzal tölteni az időt, hogy magyarázom azt, mit miért tettem, mert, nem tudta volna megérteni. Ejtettük is a témát, mind a ketten megfürödtünk és lefeküdtünk aludni. Feszült volt még ugyan közöttünk a hangulat, de ez most nem zavart. Amint lehunytam a szememet mély álomba zuhantam. Álmomban egy erdőben kóvályogtam céltalanul. Reggel arra ébredtem, hogy a sötétítő függöny mögül erős napsugarak világítanak be a szobába, ezzel narancssárgás fényt varázsolva bézs színű falra.

A napsugarak csak úgy táncoltak a szobában, kinn a madarak daloltak, enyhe szellő fuvallata hangzott. Stew még aludt, gyanítottam még korán lehet, de a hasam kordult egyet. Óvatosan kikeltem az ágyból és lebotorkáltam a lépcsőn egyenesen a konyhába. Stefan professzor és Olivia még a szobájukban lehettek, mert reggelit még nem készített senki, csönd volt a házban. Vagy mégsem. Edények csörömpölésére lettem figyelmes a konyhából. Halk szitkozódást is hallottam, de nem Stefan professzorét, ez a hang ismeretlen volt. Megfogtam egy baseball ütőt, ami elgondolásom sem volt, hogy miért volt a kanapénak támasztva, de azt szorongatva indultam meg halkan a konyhába. Amikor beléptem nekem háttal, egy aranybarna fiú állt. 
-Ne mozdulj, különben nem kíméllek!- mondtam emelkedett hangon, próbálva rejteni a remegést. Megfordult és rám nézett. Ragyogóan kék szemében gúnyos fény villant.
-Nyugalom, vad macska. Tedd le a te baseball ütőmet, mert a végén még magadban teszel kárt.- mondta elképesztően nyugodt hangon. Hanyagul megtámaszkodott a konyhapult szélén.
-A...a te baseball ütőd? Ki vagy te?- kérdeztem, miközben leeresztettem az ütőt és nekitámasztottam a falnak. Ő a háta mögül elővett egy tál epres zabkását és bekapott egy kanállal, majd miután lenyelte válaszolt.
-Én is pont ugyanezt kérdezhetném egy idegen lánytól.- szemében játékos fény játszott. Mégis mi a fenét képzel ez magáról? Olivia lépett be a szobába és amint meglátta a fiút mosoly terült szét ajkán. 
-Daniel! Hát megjöttél? Apádat hol hagytad?
-Ő még elugrott valahová, bármelyik pillanatban betoppanthat.- válaszolta Daniel, majd kanalazott még egyet a zabkásájából. Olivia, most kapott csak észbe, hogy én is ott állok mellette és azonnal bemutatott Danielnek:
-Daniel, ő a keresztlányom, Flora Griffin. Flora, Daniel édesapja közeli barátom, John Goss fia. Flora, úgy láttam nem hoztál magaddal cuccot, fönt jobbra az első ajtó, édesanyás cuccait találod ott, azokat...- csuklott el a hangja- nyugodtan...válassz kedvedre.- szemében könny csillant, de egy mosolyt erőltetett az arcára. Danielre szúrós szemmel néztem, de ő csak gúnyosan elmosolyodott és kiléptem a konyhából. Felmentem és egy dobozban tényleg voltak ruhák. Mivel anyuval csak csecsemőkoromban voltam együtt így nem emlékeztem rá, de az asztalon volt egy kép, amin Olivia és egy hozzá hasonló, ám idősebb nő mosolyogtak és pózoltak bolondosan, gyanítottam anyával készült a kép. Tőle örököltem hosszú, egyenes gesztenyebarna hajamat. Odamentem a ruhákkal teli dobozhoz és kiválasztottam egy élénksárga toppot és egy kék farmernadrágot. Felpróbáltam és ugyan a nadrágba kellett egy övet raknom, de a felső tökéletesen állt rajtam. Hajamat kifésültem és hagytam, hadd omoljon természetesen a hátamra. Lábbelik is voltak a dobozban, egy sima fekete tornacipőt választottam. Amikor kész voltam lementem a lépcsőn, szintén a konyha felé véve az irányt. Most az előző alkalommal ellentétben, rántotta illat lengte be a konyhát és Olivia halkan dudorászva terített meg. Nem engedte, hogy bármiben is segítsek, így csak leültem az egyik helyre és néztem ahogyan tevékenykedik. Mire kész lett a reggeli Steward és Stefan professzor is megjelentek. Mind asztalhoz ültünk, amikor valaki kopogtatott. Olivia azonnal felpattant és kinyitotta az ajtót. Hangosan köszöntötte az illetőt és egy nagy csokor virággal valamint egy férfival az oldalán illeget be a konyhába.
-Emberek ő itt jó barátom, John Goss...

Megosztás a facebookon

Hellosztok! Ez egy hosszabb rész lett, csak úgy ömlöttek belőlem a szavak :D Egyébként azt írjátok meg, hogy több rövidebb rész legyen, vagy inkább hosszabb részeket olvasnátok, amikből nem feltétlenül lenne kevesebb ;) Ne felejtsétek el az instagram oldalamat is figyelemmel követni, csakegyblog néven megtaláltok

 Varázslatos Ének

1. rész

14. fejezet

 

  Egy kicsit arrébb helyeztem a kottapapírt, és amint megmozdítottam észrevettem alatt egy másik papírlapot is. Ez hihetetlen! Egy szöveg volt a darabhoz. El sem hiszem! Odatettem a kotta mellé és elkezdtem elölről a darabot, ám énekeltem hozzá a szöveget és már nem csak billegettem az ujjaimat. Nem. Valóban játszottam is a hangszeren.

  Mintha egy teljesen másik univerzumba kerültem volna. A szöveg egy lányról szólt. Az egész jelenet olyan volt, mintha egy álomba lennék. Hallottam a hangomat ahogyan énekelem a szöveget és ahogyan a zongorán játszom, de mint egy filmben ez csak egy háttérzene volt. Én egy rét közepén álltam. Jobbra, balra, előttem és mögöttem csak fű, virágok és semmi más.

Tettem egy lépést előre. Semmi. Még egyet, majd még egyet, de nem jutottam el sehova. Azért csak mentem, mentem, mentem és mentem. Egy kunyhóval találtam szembe magamat, aminek hirtelen kivágódott az ajtaja és egy magas, vékony, de közben erős testalkatú férfi lépett ki rajta. Az arcát nem láttam, az homályos volt. Résnyire összehúztam a szememet, hátha kitisztul az arca, de nem. Lassan közeledett felém, távolodni akartam, de egyszerűen nem engedelmeskedtek a lábaim. Felszisszentem, mert valami hegyes belevágott a lábamba. Lenéztem és akkor vettem észre, hogy egy inda, hegyes tüskékkel rácsavarodott a lábamra. Ahogy ki akartam magamat szabadítani egyre mélyebbre hatoltak a tüskék, a vér szaga már betöltötte az orromat.A férfi pár méterrel előttem megállt. Felemelte a kézét és az indák eltűntek, mintha ott sem lettek volna, de a lábamból annyi vért vesztettem, hogy nem tartottak meg, így összerogytam az idegen előtt. Felnéztem rá, ő pedig a kezét nyújtotta. Amint megérintettem, minden szertefoszlott, újra a terembe voltam, csak már nem a zongora előtt, hanem a földön, a kotta és a szöveg mellett feküdt, a lábam sebes volt ahol az indák belevágtak. Felültem és körbenéztem a teremben. Minden ugyanolyan, de mégis más. Sokkal élesebben láttam a Titkos Szoba egy-egy pontját, azonban mintha az egész sötétebb lett volna. Felálltam, de nem volt olyan jó ötlet, mert alig bírtam  megállni a lábaimon, a falnak támaszkodva tudtam csak előre menni. A kottát és a szöveget még gyorsan felkaptam és a falat fogva bicegtem ki a szobából, az alagúton keresztül a folyosóra. Egy lélek sem járt ott, de amint kiléptem megszólalt az óra végét jelző csöngőszerű hang én pedig elindultam a szobánkba elrakni a lapokat. Miután végeztem eszembe jutott, hogy el kell mennem még Stefanhoz is. Bicegve megindultam az előadónkhoz. A teremben a professzoron kívül senki sem volt benn. Kopogtam a nyitott ajtón ő meg fel sem nézett, úgy mutatta, hogy üljek le a mellé odakészített székre. Lassan, a sírást visszatartva indultam meg felé. Lenéztem sebes lábaimra és szomorúan tapasztaltam, hogy a félig bevarosodott sebek most egy rossz lépéstől felszakadtak és a padlót lassan a lábfejemmel egyetemben beborítja a piros folyadék. Stefan felnézett, hogy mi tart már ennyi ideig és amikor meglátta a lábaimat egy pillanatra elfehéredett, de rögtön kapcsolt odajött mellém és neki támaszkodva a lábamon bírtam maradni.
-Flora! Azonnal megyünk le az orvosiba!- mondta határozottan a professzor.
-Nem kell, pár karcolás, holnapra rendbe jövök.
-Nem! Elfertőződhet, gyere.- azzal óvatosan taszított egyet rajtam. Életem eddigi leghosszabb és legrosszabb 2 perce volt, amíg leértünk az orvosi szobába. Miss. Filli Tilli egy apró bödönbe szerintem kenőcsöket keverhetett össze, legalábbis ilyen gulgu aggyal ezt gondoltam. Csakhogy, Mindenkor nem egy olyan hely, ahol hihetsz a látszatnak. Itt a dolgok mögé kell nézni.

Lenézett a lábamra, de a szeme sem rebbent. Egy ágyra mutatott, majd hívta a segítő ápolónőt, hogy hozzon valami gélt, azt pontosan nem értettem. Stefan professzort kiküldte, így egyedül üldögéltem a szobában. Rajtam kívül egy sérült vagy beteg sem tartózkodott itt lenn az orvosiba. Belépett Miss. Filli Tilli egy fiolával a kezében.
-Ez lehet, hogy egy kicsit csípni fog, de 5 perc alatt rendbe fog hozni. Tessék, ezt a rongyot szoríthatod.- nyomott a kezembe egy töröközőt. Bólintottam, hogy készen állok, ő pedig rákente a sebeimre a krémet. Nagyon nehéz volt megállni, hogy ne ordítsak. Mintha lángolna az egész lábam, később meg mintha ezer meg ezer tűvel szurkáltak volna folyamatosan. De Miss. Filli Tillinek igaza volt. 5 perc elteltével a lábam jobb volt, mint újkorában. Megköszöntem a kezelést, amire csak egy morgás volt a válasz. Kiléptem az orvosiból és megláttam Stefan professzort az igazgatóval beszélni. Mindketten felém fordultak és azonnal abbahagyták a beszélgetést. 
-Gyere Flora az irodámba.- intett az igazgató. Stefan professzort követve felmentünk a negyedikre. Ugyanazok a puha székek fogadtak, mint múltkor aminek kifejezetten örültem. Belehuppantam ugyanabba a székbe, amiben ültem a legutóbbi alkalomkor is. Most nem játszottam benne annyira látványosan, mert a két férfi elgyötört arcát látva úgy éreztem, ez most nem lenne helyénvaló. Egyikőjük sem ült le, fel alá sétálgattak. Végül Wassmer igazgató megállt előttem és mélyen a szemembe nézve tette fel a következő kérdést:
-Hol szerezted azokat a sebeket a lábadon?- a pupillája sokkal nagyobb volt a kelleténél, gesztenyebarna szeme egy kis sárgával keveredett. Ilyen közelről fedeztem fel, hogy ő sem mai már. Minimum 80 éves már biztosan. Az orra hegyes és a vége egy kicsit lefelé görbül, de azt csak akkor veszed észre, ha közel állsz hozzá. Ma ugyanolyan fazonú zakó és nadrág volt rajta, mint múltkor csak most egy árnyalattal sötétebb zöld volt.  A szobát nem fedhettem fel előttük, mert akkor soha többet nem mehetnék oda. Tehát azt a részt kihagytam, de minden mást elmeséltem szóról-szóra. 
-Nem tudja ki lehetett az az ember?- kérdeztem meg Wassmer professzort.
-Van egy sejtésem, de az elég valószínűtlen...- láttam, hogy elgondolkodik egy pillanatra- Stefan, ugye sejti kire gondolok?
-Sajnos igen. És én nem látom annak akadályát, hogy Ő lehetett. Vagy ha nem is pont ő, de van benne logika. Flora...nem közönséges és mind tudjuk mit akar.
-Nem vagyok közönséges? Ezt hogy érti és...kiről beszélnek?
-Úgy értette Stefan professzor, hogy benned megvan az a képesség, amiről egy magunkfajta csak álmodni tud. Pontosan 100 évente, egy gyermeket megáld az Angyal, azért, hogy meg tudja tisztítani a világunkat a Sötétség alól, de...még senkinek sem sikerült teljesen véghez vinni. És ha az angyal megáld egy gyermeket az sajnos azt is jelenti, hogy a Pokol Istene is megáld egy csöppséget. Eddig még egyensúlyban van a két erő, mert különben Mindenkor elpusztulna. Az Angyalnak ugyan nagyobb a hatalma, de a Pokol ugyanúgy előretörhet, csak egy még náluk is hatalmasabb erő visszatartja. A Hit. 
-Ezt hogy érti?
-Amíg az emberek hisznek abban, hogy képesek a Sötétséget visszaverni és hisznek az Angyalban, addig megvan az egyensúly. De amint elvesztik benne a hitet...akkor a Pokol kiszabadul. 100 éve nem egy szokásos áldást küldött a Pokol Istene. Nem. A saját fiát küldte le. Az Angyal pedig nem tudta végrehajtani az áldást ugyanis megtiltották. Azok voltak a legborzalmasabb évek. Elvesztett a hatalmát, mert az embereknek már csak az egyharmadánál kevesebben hittek benne. Kitört a háború és már majdnem mindennek vége volt amikor is, édesanyád teherbe esett. Az utolsó napon születtél, amikor még szabadok voltunk, mert másnap már jött volna a Sötétség. Mond csak mikor is születtél Flora.
-Október 10. Elvileg.
-Nem, nem ez igaz. Az a bizonyos Október 10. Amikor mindenki elbúcsúzott egymástól. De akkor az Angyal visszanyerte hatalmát és mintha a lánya lennél, olyan erős áldást kaptál. Olyan erőset ami már csecsemőkorodban is ki tudta iktatni a Sötétséget. Pontosan ez történt. Október 10-én amikor eljött, Gropher (ejtsd: Groför), hogy végleg az uralma alá vegye Mindenkort. Édesanyád elrejtett téged a szobádba, de neki már nem volt ideje elmenekülni. A Pokol végzett vele. Édesapád a hadseregbe volt, nem tudta mi történt. Téged is megtalált Gropher és végzett is volna veled, ha nem folyik Angyali vér az ereidben. Olyan átkot szórtál rá, ami még a Gyémánt Könyvben sincsen benne. Akkor, az Angyal beszélt belőled. Azóta senki nem látta Grophert. Hatalmát elveszítette, a szövetségesei pedig mind elhagyták. Akik nem azokat pedig elfogták, majd később miután kivallatták őket, életüket vették. Édesapád mielőtt végzett volna magával, még téged egy kosárba rakott egy levéllel, miszerint Londonban lennél a legnagyobb biztonságban, ahol már mindent elintézett. Az irodám elé rakott le téged. Édesapádnak igaza volt, így kerültél az árvaházba. 
-És...mi is bennem a végtelenül különleges?- kérdeztem teljesen lesokkolódva. 
-A véred...aki megszerzi az legyőzhetetlen lesz tőle. De nem akármelyik vér. Ami a legközelebb van a szívedhez.- fejezte be Wassmer professzor. Amikor Stew mesélt róla, akkor is teljesen hihetetlen volt, de most, hogy minden összeállt, szinte felfoghatatlan lett az egész. Odakaptam a nyakláncomhoz és megszorítottam. Bármikor, ha hozzáértem ehhez a tárgyhoz, úgy éreztem édesanyám kezét szorítom meg, ebből pedig erőt nyertem. Wassmer megkért, hogy menjek le a szobámba. A nap további részében elmaradnak a tanítások. Levánszorogtam sokkos állapotban a szobánkba. Leültem az ágyra és csak nézte magam elé. Arra az álomszerű jelenetre még mindig nem kaptam választ. Elővettem a kottáját a lassú zongoradarabnak és a szöveget is. Még egyszer lassan átfutottam. Az egész egy lányról szólt, aki hitt valakinek akinek nem kellett volna, így a szeretteit is bajba sodorta, elmenekült az erdőbe, ahol megtalálta mindre a választ. A végén pedig visszatért pár év múlva és...ennyi. Nincsen vége. Megnéztem a zongorakottát is. Annak sincs vége. Még kétszer elolvastam. "Elment az erdőbe, hogy meglelje múltját..." így szólt az egyik sor. Lehet, hogy ha elmegyek az erdőbe, de...melyik erdőbe? Hanyatt vágódtam az ágyon és behunytam a szememet. Muszáj rájönnöm, muszáj, muszáj, muszáj. Egy dallam szólalt meg a fülembe. Felültem, fogtam egy lapot és egy pennát, majd írni kezdtem egy szöveget a dallamhoz a fejembe. Úgy jött a szöveg, mintha ezt egyszer már én megírtam volna.

Érzem, érzem a jelet, de nem tudok rájönni.

Lépek, lépek de nem tud átjönni.

Veled szembe, kinek érzelem nincs szemébe,

Veled szembe, kinek szeretet nincs lelkébe.

Még mindig, még most is Hiszek.

Még mindig még most is Hiszek.

Megyek előre, engem nem tartasz vissza.

Csak megyek, megyek, ezt a bűn nem issza.

Életem sem fontosabb ennél a jelnél,

Mintha csak az álomból most kelnél.

Még mindig, még most is Hiszek.

Még mindig, még most is Hiszek.

Mondhatsz bármit, én erősebb vagyok.

Tehetsz bármit, én szilárdabb vagyok.

Én tudom, hogy hol a cél és miként jutok oda,

Hova te mennél, de nem jutsz el soha.

Még mindig, még most is Hiszek.

Még mindig, még most is Hiszek.

Ahogy befejeztem a szöveget, és a dallam véget ért, a betűk aranyló színnel ragyogtak fel.

 

Megosztás a facebookon