Varázslatos Ének 1.rész 14. fejezet

csakegyblog

2018. május 5., szombat 16:24

Hellosztok! Ez egy hosszabb rész lett, csak úgy ömlöttek belőlem a szavak :D Egyébként azt írjátok meg, hogy több rövidebb rész legyen, vagy inkább hosszabb részeket olvasnátok, amikből nem feltétlenül lenne kevesebb ;) Ne felejtsétek el az instagram oldalamat is figyelemmel követni, csakegyblog néven megtaláltok

Varázslatos Ének

1. rész

14. fejezet

Egy kicsit arrébb helyeztem a kottapapírt, és amint megmozdítottam észrevettem alatt egy másik papírlapot is. Ez hihetetlen! Egy szöveg volt a darabhoz. El sem hiszem! Odatettem a kotta mellé és elkezdtem elölről a darabot, ám énekeltem hozzá a szöveget és már nem csak billegettem az ujjaimat. Nem. Valóban játszottam is a hangszeren.

Mintha egy teljesen másik univerzumba kerültem volna. A szöveg egy lányról szólt. Az egész jelenet olyan volt, mintha egy álomba lennék. Hallottam a hangomat ahogyan énekelem a szöveget és ahogyan a zongorán játszom, de mint egy filmben ez csak egy háttérzene volt. Én egy rét közepén álltam. Jobbra, balra, előttem és mögöttem csak fű, virágok és semmi más.

Tettem egy lépést előre. Semmi. Még egyet, majd még egyet, de nem jutottam el sehova. Azért csak mentem, mentem, mentem és mentem. Egy kunyhóval találtam szembe magamat, aminek hirtelen kivágódott az ajtaja és egy magas, vékony, de közben erős testalkatú férfi lépett ki rajta. Az arcát nem láttam, az homályos volt. Résnyire összehúztam a szememet, hátha kitisztul az arca, de nem. Lassan közeledett felém, távolodni akartam, de egyszerűen nem engedelmeskedtek a lábaim. Felszisszentem, mert valami hegyes belevágott a lábamba. Lenéztem és akkor vettem észre, hogy egy inda, hegyes tüskékkel rácsavarodott a lábamra. Ahogy ki akartam magamat szabadítani egyre mélyebbre hatoltak a tüskék, a vér szaga már betöltötte az orromat.A férfi pár méterrel előttem megállt. Felemelte a kézét és az indák eltűntek, mintha ott sem lettek volna, de a lábamból annyi vért vesztettem, hogy nem tartottak meg, így összerogytam az idegen előtt. Felnéztem rá, ő pedig a kezét nyújtotta. Amint megérintettem, minden szertefoszlott, újra a terembe voltam, csak már nem a zongora előtt, hanem a földön, a kotta és a szöveg mellett feküdt, a lábam sebes volt ahol az indák belevágtak. Felültem és körbenéztem a teremben. Minden ugyanolyan, de mégis más. Sokkal élesebben láttam a Titkos Szoba egy-egy pontját, azonban mintha az egész sötétebb lett volna. Felálltam, de nem volt olyan jó ötlet, mert alig bírtam megállni a lábaimon, a falnak támaszkodva tudtam csak előre menni. A kottát és a szöveget még gyorsan felkaptam és a falat fogva bicegtem ki a szobából, az alagúton keresztül a folyosóra. Egy lélek sem járt ott, de amint kiléptem megszólalt az óra végét jelző csöngőszerű hang én pedig elindultam a szobánkba elrakni a lapokat. Miután végeztem eszembe jutott, hogy el kell mennem még Stefanhoz is. Bicegve megindultam az előadónkhoz. A teremben a professzoron kívül senki sem volt benn. Kopogtam a nyitott ajtón ő meg fel sem nézett, úgy mutatta, hogy üljek le a mellé odakészített székre. Lassan, a sírást visszatartva indultam meg felé. Lenéztem sebes lábaimra és szomorúan tapasztaltam, hogy a félig bevarosodott sebek most egy rossz lépéstől felszakadtak és a padlót lassan a lábfejemmel egyetemben beborítja a piros folyadék. Stefan felnézett, hogy mi tart már ennyi ideig és amikor meglátta a lábaimat egy pillanatra elfehéredett, de rögtön kapcsolt odajött mellém és neki támaszkodva a lábamon bírtam maradni.
-Flora! Azonnal megyünk le az orvosiba!- mondta határozottan a professzor.
-Nem kell, pár karcolás, holnapra rendbe jövök.
-Nem! Elfertőződhet, gyere.- azzal óvatosan taszított egyet rajtam. Életem eddigi leghosszabb és legrosszabb 2 perce volt, amíg leértünk az orvosi szobába. Miss. Filli Tilli egy apró bödönbe szerintem kenőcsöket keverhetett össze, legalábbis ilyen gulgu aggyal ezt gondoltam. Csakhogy, Mindenkor nem egy olyan hely, ahol hihetsz a látszatnak. Itt a dolgok mögé kell nézni.

Lenézett a lábamra, de a szeme sem rebbent. Egy ágyra mutatott, majd hívta a segítő ápolónőt, hogy hozzon valami gélt, azt pontosan nem értettem. Stefan professzort kiküldte, így egyedül üldögéltem a szobában. Rajtam kívül egy sérült vagy beteg sem tartózkodott itt lenn az orvosiba. Belépett Miss. Filli Tilli egy fiolával a kezében.
-Ez lehet, hogy egy kicsit csípni fog, de 5 perc alatt rendbe fog hozni. Tessék, ezt a rongyot szoríthatod.- nyomott a kezembe egy töröközőt. Bólintottam, hogy készen állok, ő pedig rákente a sebeimre a krémet. Nagyon nehéz volt megállni, hogy ne ordítsak. Mintha lángolna az egész lábam, később meg mintha ezer meg ezer tűvel szurkáltak volna folyamatosan. De Miss. Filli Tillinek igaza volt. 5 perc elteltével a lábam jobb volt, mint újkorában. Megköszöntem a kezelést, amire csak egy morgás volt a válasz. Kiléptem az orvosiból és megláttam Stefan professzort az igazgatóval beszélni. Mindketten felém fordultak és azonnal abbahagyták a beszélgetést.
-Gyere Flora az irodámba.- intett az igazgató. Stefan professzort követve felmentünk a negyedikre. Ugyanazok a puha székek fogadtak, mint múltkor aminek kifejezetten örültem. Belehuppantam ugyanabba a székbe, amiben ültem a legutóbbi alkalomkor is. Most nem játszottam benne annyira látványosan, mert a két férfi elgyötört arcát látva úgy éreztem, ez most nem lenne helyénvaló. Egyikőjük sem ült le, fel alá sétálgattak. Végül Wassmer igazgató megállt előttem és mélyen a szemembe nézve tette fel a következő kérdést:
-Hol szerezted azokat a sebeket a lábadon?- a pupillája sokkal nagyobb volt a kelleténél, gesztenyebarna szeme egy kis sárgával keveredett. Ilyen közelről fedeztem fel, hogy ő sem mai már. Minimum 80 éves már biztosan. Az orra hegyes és a vége egy kicsit lefelé görbül, de azt csak akkor veszed észre, ha közel állsz hozzá. Ma ugyanolyan fazonú zakó és nadrág volt rajta, mint múltkor csak most egy árnyalattal sötétebb zöld volt. A szobát nem fedhettem fel előttük, mert akkor soha többet nem mehetnék oda. Tehát azt a részt kihagytam, de minden mást elmeséltem szóról-szóra.
-Nem tudja ki lehetett az az ember?- kérdeztem meg Wassmer professzort.
-Van egy sejtésem, de az elég valószínűtlen...- láttam, hogy elgondolkodik egy pillanatra- Stefan, ugye sejti kire gondolok?
-Sajnos igen. És én nem látom annak akadályát, hogy Ő lehetett. Vagy ha nem is pont ő, de van benne logika. Flora...nem közönséges és mind tudjuk mit akar.
-Nem vagyok közönséges? Ezt hogy érti és...kiről beszélnek?
-Úgy értette Stefan professzor, hogy benned megvan az a képesség, amiről egy magunkfajta csak álmodni tud. Pontosan 100 évente, egy gyermeket megáld az Angyal, azért, hogy meg tudja tisztítani a világunkat a Sötétség alól, de...még senkinek sem sikerült teljesen véghez vinni. És ha az angyal megáld egy gyermeket az sajnos azt is jelenti, hogy a Pokol Istene is megáld egy csöppséget. Eddig még egyensúlyban van a két erő, mert különben Mindenkor elpusztulna. Az Angyalnak ugyan nagyobb a hatalma, de a Pokol ugyanúgy előretörhet, csak egy még náluk is hatalmasabb erő visszatartja. A Hit.
-Ezt hogy érti?
-Amíg az emberek hisznek abban, hogy képesek a Sötétséget visszaverni és hisznek az Angyalban, addig megvan az egyensúly. De amint elvesztik benne a hitet...akkor a Pokol kiszabadul. 100 éve nem egy szokásos áldást küldött a Pokol Istene. Nem. A saját fiát küldte le. Az Angyal pedig nem tudta végrehajtani az áldást ugyanis megtiltották. Azok voltak a legborzalmasabb évek. Elvesztett a hatalmát, mert az embereknek már csak az egyharmadánál kevesebben hittek benne. Kitört a háború és már majdnem mindennek vége volt amikor is, édesanyád teherbe esett. Az utolsó napon születtél, amikor még szabadok voltunk, mert másnap már jött volna a Sötétség. Mond csak mikor is születtél Flora.
-Október 10. Elvileg.
-Nem, nem ez igaz. Az a bizonyos Október 10. Amikor mindenki elbúcsúzott egymástól. De akkor az Angyal visszanyerte hatalmát és mintha a lánya lennél, olyan erős áldást kaptál. Olyan erőset ami már csecsemőkorodban is ki tudta iktatni a Sötétséget. Pontosan ez történt. Október 10-én amikor eljött, Gropher (ejtsd: Groför), hogy végleg az uralma alá vegye Mindenkort. Édesanyád elrejtett téged a szobádba, de neki már nem volt ideje elmenekülni. A Pokol végzett vele. Édesapád a hadseregbe volt, nem tudta mi történt. Téged is megtalált Gropher és végzett is volna veled, ha nem folyik Angyali vér az ereidben. Olyan átkot szórtál rá, ami még a Gyémánt Könyvben sincsen benne. Akkor, az Angyal beszélt belőled. Azóta senki nem látta Grophert. Hatalmát elveszítette, a szövetségesei pedig mind elhagyták. Akik nem azokat pedig elfogták, majd később miután kivallatták őket, életüket vették. Édesapád mielőtt végzett volna magával, még téged egy kosárba rakott egy levéllel, miszerint Londonban lennél a legnagyobb biztonságban, ahol már mindent elintézett. Az irodám elé rakott le téged. Édesapádnak igaza volt, így kerültél az árvaházba.
-És...mi is bennem a végtelenül különleges?- kérdeztem teljesen lesokkolódva.
-A véred...aki megszerzi az legyőzhetetlen lesz tőle. De nem akármelyik vér. Ami a legközelebb van a szívedhez.- fejezte be Wassmer professzor. Amikor Stew mesélt róla, akkor is teljesen hihetetlen volt, de most, hogy minden összeállt, szinte felfoghatatlan lett az egész. Odakaptam a nyakláncomhoz és megszorítottam. Bármikor, ha hozzáértem ehhez a tárgyhoz, úgy éreztem édesanyám kezét szorítom meg, ebből pedig erőt nyertem. Wassmer megkért, hogy menjek le a szobámba. A nap további részében elmaradnak a tanítások. Levánszorogtam sokkos állapotban a szobánkba. Leültem az ágyra és csak nézte magam elé. Arra az álomszerű jelenetre még mindig nem kaptam választ. Elővettem a kottáját a lassú zongoradarabnak és a szöveget is. Még egyszer lassan átfutottam. Az egész egy lányról szólt, aki hitt valakinek akinek nem kellett volna, így a szeretteit is bajba sodorta, elmenekült az erdőbe, ahol megtalálta mindre a választ. A végén pedig visszatért pár év múlva és...ennyi. Nincsen vége. Megnéztem a zongorakottát is. Annak sincs vége. Még kétszer elolvastam. "Elment az erdőbe, hogy meglelje múltját..." így szólt az egyik sor. Lehet, hogy ha elmegyek az erdőbe, de...melyik erdőbe? Hanyatt vágódtam az ágyon és behunytam a szememet. Muszáj rájönnöm, muszáj, muszáj, muszáj. Egy dallam szólalt meg a fülembe. Felültem, fogtam egy lapot és egy pennát, majd írni kezdtem egy szöveget a dallamhoz a fejembe. Úgy jött a szöveg, mintha ezt egyszer már én megírtam volna.