Hellosztok! Igazából úgy terveztem, hogy ezt a részt még hétköznap valamikor kirakom, de mivel néhány kedves tanárom úgy döntött, hogy ilyenkor év végén sem restek témazárókat javítani, így ez elmaradt. De sebaj, már csak 14 nap (nekem 13 haha) és vége (aminek személy szerint én nem annyira örülök) Egyébként láttátok instagrammon a könyv kritikámat? Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

 Varázslatos Ének

1.rész

16. fejezet

  Mind asztalhoz ültünk, amikor valaki kopogtatott. Olivia azonnal felpattant és kinyitotta az ajtót. Hangosan köszöntötte az illetőt és egy nagy csokor virággal valamint egy férfival az oldalán illeget be a konyhába.
-Emberek ő itt jó barátom, John Goss...

-John, ő itt Flora Griffin- mutatott rám Olivia- a keresztlányom, Stefan Godwill a Haviscol egyik kiváló tanára, egyben az Uralkodók vezető embere és Steward Moppy, Flora egyik barátja. Miért nem foglalsz helyet? Mi is most kezdtünk neki a reggelinek.- mondta a nő és kihúzott egy széket, majd villámgyorsan még egy terítéket tett ki az asztalra. John leült és szedett magának Olivia isteni rántottájából és még egy-egy finomságot is magához vett. Mind nekikezdtünk az étel elfogyasztásához. Sokáig senki sem szólt egy szót sem, csak csendben ettünk egymás mellett. John törte meg a hallgatást:
-Olivia, a fiamat nem láttad esetleg? Előre küldtem, de nem láttam itt a házban, ha megint elkóborolt én...
-Találkoztam vele! Valószínűleg az erdőben sétálgathat, nyugi John, nagy fiú már, tud vigyázni magára.-nyugtatta Olivia a férfit. Én leraktam az evőeszközöket és készültem felmenni a szobámba, amikor támadt egy ötletem.
-Olivia! Elmehetnék én is sétálni egyet? Muszáj lenne kiszellőztetnem az agyamat és...
-Nem!- vágott közbe Stefan professzor határozottan. Villáját lerakta és keményen a szemembe nézett. Komolyan mondom, én nem hittem volna, hogy ez az ember képes akár egy órán keresztül is ilyen komor maradni. Rémisztő.- Szó sem lehet róla, Flora! Meg kell beszélnünk néhány fontos dolgot és amúgy sem kószálhatsz egyedül egy teljesen ismeretlen vidéken, védtelenül ráadásul úgy, hogy semmit nem tudsz a mi világunkról!
-Stefan, egy séta senkinek nem fog megártani.- próbálkozott a nénikém- egyébként is, itt van Daniel, ő majd vigyáz rá. Mindössze 1 óráról lenne szó.
-1 óra és nem kevesebb.- mondta határozottan a professzor, majd visszatért az evéshez.

Bólintottam és kiléptem az ajtón. Daniel a teraszon állt és engem nézett.
-Figyelj, arról lenne szó, hogy...- kezdtem bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.
-Igen, tudom. Mindent hallottam. Valakinek bébiszitterre van szüksége. Na, gyere menjünk, akad jobb dolgom is.- azzal meg is indult az erdő felé, hátra sem nézve, hogy vajon követem e. Nekiiramodtam éls próbáltam utolérni. A könnyű szellőben félhosszú, aranybarna haja meglibbent, ahogyan a nap rávetült, csak úgy ragyogott. Káprázatos volt. 

  Halkan ballagtunk egymás mellett. Többszöri beszélgetési kísérletem valahogy mindig csődbe ment. Szó szerint hárította a csevegés bármilyen formáját, úgyhogy feladtam és inkább az erdőt csodáltam. Az egésznek volt egy varázslatos hangulata. A levelek lilás fényt vetítettek, a madarak daloltak és az a sercegő hang, amit a fűszálak adtak ki, ahogyan a szél megcirógatta őket, mesés volt. Néhány állat is megfordult a közelünkbe, de amint megéreztek minket, már iszkoltak is tovább. A felhők lomhán haladtak az égen, a virágok, meg csak úgy illatoztak. Bennük a méhecskék szorgosan gyűjtötték a virágport. Egy szivárvány szárnyú pillangó pihent meg az ujjaimon. Daniel azonban ebből az egészből semmit nem vett észre. Elmerül a saját kis világában és csak néha-néha pillantott föl révületéből, ám akkor sem látott, csak nézett maga elé. Egy idő után, megelégeltem ezt a csendet és búskomorságot.
-Miért nem tudod élvezni ezt a frissességet, varázslatot, amit ez az erdő nyújt? Hogy tudsz ennyi meseszép dolog előtt úgy elsétálni, mint akit most visznek a saját temetésére?
-Semmi közöd hozzá.- rázott le ezzel a három szóval, amivel már tényleg az őrületbe kergetett. Nem! Ilyet nem fogunk játszani. 
-Daniel, valami bánt vagy esetleg...
-Mit akarsz tőlem, Fifi?
-Flora...
-Az tök mindegy.
-Én csak...beszélgetni szeretnék. Komolyan, olyan vagy, mint egy élőhalott!-mondtam. Ő megtorpant és rám emelte kék szemét, amiben vidámság bujkált, ám az arcának többi vonása kemény maradt. Áh, akkor mégsem egy zombi, tud ő boldog is lenni, csak ki kell belőle csalni.- de fogalmazhatnék úgy is, hogy olyan vagy, mint egy beszívott amszterdami.- na erre már a szája is egy pöppet felfelé görbült. Annyira aranyosan mosolygott, mint egy kisfiú.
-Élőhalott és beszívott amszterdami? És én még azt hittem, hogy egy kis kockával van dolgom. Mond csak, Fifi, hogy kerültél ide?
-Hát, az egy...elég hosszú történet.- mondtam, kicsit feszengve. Nem volt nagyon ínyemre, ezen a témán gondolkozni, mert az egész délutánom erről fog szólni és még egy kicsit élvezném ezt a szabadságot.
-Te akartál beszélgetni, de egy egyszerű kérdésre sem válaszolsz. Na sebaj. Akkor mesélj, Londonban mivel foglalatoskodtál?-kérdezte közömbösen, de a szemében láttam, hogy valóban érdekli a téma. Igazából erről sem szívesen beszélgettem volna, de ha ezt közlöm vele, akkor azért kicsit felmenne benne a pumpa, úgyhogy próbáltam tömören összefoglalni:
-Tanultam és igazából...éltem unalmas és túl normális életemet, amit...azért néhanapján visszasírok, de mindenképpen ez a helyzetem sokkal jobb, mint a mostani.
-Valahogy úgy érzem erre sem szívesen válaszolnál.- mondta mosolyogva, mindenféle gúny nélkül. Egy 5 perces beszélgetés alatt, már kétszer is meglepett ez a fiú, azta.- Úgy hallottam, zongorázol és nem is rosszul. Apám is játszott valamikor, bár mostanában a zongora inkább csak porfogónak áll a házban.
-Tényleg?- tévedtem. Háromszor lepett meg- és te is játszol valamilyen hangszeren?
-Áh, dehogy is. Én nem vagyok egy múzsa lélek. Jobban szeretek sportolni valamit. Például...lovagolni vagy esetleg kajakozni. Régen versenyeken is voltam, amiket hahh, nem dicsekedés gyanánt, de általában én nyertem meg.- mondta kidüllesztett mellel. Én csak a szememet forgatva belebokszoltam a vállába.
-Lovagolni mindig is akartam, de...ha árvaházban élsz, nem sok esélyed van az ilyesfajta újdonságok kipróbálására.- mondtam szomorkás mosollyal. Emlékszem, kiskoromba mindig is nagy álmom volt, hogy egy éj fekete lovon ülhessek. Ám, ennek a megvalósítására nem volt sok esélyem és már le is mondtam róla. Csupán gyerekes ábrándozásként gondoltam mindig is rá.
-Egyszer eljöhetnél velem egy körre. Szerintem tudom is már melyik lóval illenétek össze...- mosolygott sejtelmesen, kék szeme csak úgy ragyogott a délelőtti napsütésben- viszont, most már ideje hazamenni, mert lassacskán letelik az az egy óra.

  Mikor visszaértünk, Stefan professzor és Stew már a nappaliban vártak rám. Daniel kint maradt az apjával a kertben. Leültem a kanapéra a professzor és a fiú elé, majd hallgatásba merülve vártam, hogy akkor most vége a vidám időtöltésnek. Jöhetnek a komoly fejtörések, nézeteltérések és minden ami a meggondolatlanságomnak a következménye.

De még mindig tudom, hogy valami vár rám, valamit helyre kell hoznom. Nem hiába döntöttem így. Nem lesz felesleges ez a kis kitérő. Ha kell, néhány szabállyal szembe megyek, de nekem itt van egy feladatom, valami, ami vár rám. Kinéztem a nappali ablakán és a fehér oroszlán szemébe néztem. Hűvös szeme szinte sürgetően hatott a lelkembe. Az emeletre pillantott és egy ugrással már sehol sem volt. Megráztam a fejemet, de nem tért vissza. Hova mehetett? Utána kéne mennem...de most nem lehet. Mi lesz, ha itt a lehetőség én pedig elszalasztom. "Éjfélkor az erdőben" Hallottam az oroszlán mély, bizsergető hangját. A szoba sarkában egy villanást láttam és szembe találtam magamat a fehér oroszlánnal. Szája nem mozgott, de lassan, tagoltan ismételgette. "Éjfélkor az erdőben" Bólintottam és az állat elhallgatott. Nem ment sehova, csak nézett a szemembe. Felálltam, de a lábaim nem tartottak meg. Szólni akartam, de hang nem jött ki a torkomon. A fehér oroszlán megfordult és egy villanással semmivé lett. Mintha itt sem lett volna. Az elmém újra kitágult és a szemem újra a valóságot látta. Már ha nem az oroszlán a valós és mi vagyunk egy álomkép. A földön feküdtem. Stefan professzor egy hideg textillel törölgette a homlokomat, Oliviának halk pityergését hallottam a szoba egy távolabb eső részétől. Stew nem volt sehol. Másik oldalamon John térdelt és szólongatott. Kérte, hogyha hallom amit mond, akkor biccentsek egy aprót. Megtettem a kérését és ő egy megnyugodott pillantással hátrébb húzódott. Én lassan felültem, mit sem törődve az aggódó tanácsokkal, hogy jobb lenne, ha nem ülnék fel. 
-Ti is láttátok?-kérdeztem meg halkan. Titkon reméltem, hogy ők nem hallották és nem is látták.
-Mit? Mit láttál Flora?- kérdezte Stefan professzor. Arcára ismét kiült az az aggodalom, amikor vérző lábakkal lépett be a terembe. Elmondtam nekik mindent, kivéve az éjféli találkozót. Ha arról akár egy szót is ejtettem volna, biztos a szobámba zárva tölteném azt a pár hetet vagy hónapot amit ebben a házban élve fogunk eltölteni. A professzor mély gondolataiba merülve sétált ki Oliviával a nyomában. Közben Stew is megérkezett és segített felállni. Ösztönösen a nyakamhoz kaptam a kezemet, hogy meggyőződjek róla, a félhold alakú nyakláncom még mindig ott van e. Amikor kezem rátalált a hideg medálra, öklömbe zárva megszorítottam, majd leengedtem a kezemet és John hitetlen pillantásával találtam szemebe magamat.
-Ezt honnan szerezted?- kérdezte szinte indulattal a hangjában. Meglepett a reakciója, először válaszolni sem tudtam csak tátogtam, mint egy hal. Amikor felfogtam a kérdést is, akkor elmondtam neki, hogy ez az egyetlen dolog amit édesanyámtól kaptam.
-Steward. Légyszíves magunkra hagynál Florával?
-Persze, hiszen én itt sem vagyok vagyok, csak mint egy cseléd teljesítem kéréseiteket a biztos tudatlanságban! Csak, mint Flora barátja...- mondta Stew, majd zsörtölődve kisétált a nappaliból. Amikor John meggyőződött róla, hogy senki sincsen hallótávolságon belül, akkor felém fordult és kutató pillantást vetett rám, majd a nyakláncomra.
-Flora, neked fogalmad sincsen arról, hogy mit jelent ez a nyaklánc, jól gondolom?- kérdezte kicsit barátságosabban, mint az előbbi alkalommal. Megráztam a fejemet, amitől néhány tincs táncot járt az arcom körül.

Megosztás a facebookon