Helloka!!! Megírtam a 19. fejezetet is, juuujjj lassan 20-nál vagyok hűűha! A Külföldes videó még egy kis időbe fog telni, sok képet meg kell még szerkesztenem, átrakni a gépemre...stb, kis türelmeteket kérem :) Ha tetszett és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :)

 Varázslatos Ének

1.rész

 

 

19. fejezet

 

  Ebéd után jött is értünk egy kocsi, mind a négyen bepattantunk és elindultunk. Az út bő egy óra volt. Én a tájat néztem, míg Stew és Tyler vígan beszélgettek, Daniel meg egy fekete füzetbe firkálgatott.

  Az a bizonyos egy óra, csigalassúsággal telt el. Amint beértünk a városba, én voltam az első, aki lepattant a kocsiról. Daniel a könyvtár felé vette az irányt, így meg kellett állítanunk és elmagyarázni neki a helyzetet, hogy valójában egy hangszerboltot kell keresnünk. Ő azt mondta, hogy elmegy a könyvtárba, mi meg azt csinálunk, amit akarunk, de 4 órakor legyünk ugyanitt. Belegyeztünk,majd szétváltunk. Tylre is velünk tartott. Tyler, igazából...nem is tudom, hogy hogyan is fogalmazzak. Tipikusan átlagos volt. Magas volt, izmos, de nem durván, békés tekintet, sötét haj és sötét szemek. Nagyon jól elvoltak Stewval, valójában, mintha én ott sem lettem volna. Igazából nem is zavart a dolog, egyrészt a témához sem tudtam hozzászólni, másrészt, jobban szerettem volna a gondolataimba merülni. A város egy eldugottabb részében rá is találtunk egy hangszerboltra. Beléptünk az ajtón,amit csilingelés követett. Nem volt nagy a helység, zsúfolásig tele volt hangszerekkel. A falak sötétek voltak, amik még jobban kihangsúlyozták az épület apró méretét. A pult mögött egy őszülő, ötvenes éveiben járó nő volt. Egy lapra írogatott, amikor megzavartuk. Felnézett ránk és hatalmas szemüvege mögül barátságosan mosolygott.
-Jó napot! Azt szeretném kérdezni, hogy van e itt esetleg egy zongora, amit használhatok?- kérdeztem. A nő összehajtogatta a lapot, amire korábban firkálgatott és megkérte, hogy kövessük. Kilépett a pult mögül és a sarokba egy ajtóhoz vezetett, ami korábban fel sem tűnt, hogy ott van. Bevezetett minket és a szoba kicsivel tágasabb volt, mint a vásárló helység. A szoba közepén egy zongora állt, volt néhány kanapé és fotel egy kis asztalkával és hangszertokok, ha jól láttam hegedűé, gitáré és csellóé. Megköszöntük, a nő pedig szélesen elmosolyodott.
-Drágám!- fordult felém- Flora Griffin, ha nem tévedek, ugye?
-Igen, hölgyem, én vagyok az.
-Jajj, a szüleid nagyszerű emberek voltak. A szemed...ahhh, a gyönyörű szemeidet édesanyádtól örökölted.- nézett rám könnyes szemmel. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Én képet még nem láttam édesanyámról, se édesapámról, így kicsit meglepett ez a megállapítás. Szerényen elmosolyodtam, a hölgy pedig távozott. Nem vesztegettem tovább az időmet, leültem a zongora mögé. Ráhelyeztem az ujjaimat a billentyűkre és éreztem bennük az életet. Lenyomtam egy hangot, és mintha egy történetet mesélne el, annyi érzés volt ebben az egy hangban. Még mindig ugyanazon a hangon tartottam az ujjamat, ami bizseregni kezdett. Elkaptam a kezemet és hirtelen csönd lett. Gondolkoztam, hogy mit játsszak. Bemelegítésnek egy Mozart darabot választottam a kedvencemet: Rondo Alla Turca. Mennyei érzés volt újra beleveszni a hangokba, kizárni az egész őrül világot. Nem gondolkoztam, nem figyeltem semmir, csak a hangokra, a billentyűkre és saját magamra. A darab végeztével, olyan volt, mintha szó szerint lángolnának az ujjaim. Megint lekaptam a kezemet és újra a mélységes csönd fogadott. A zongora szélén sok-sok kotta sorakozott. Levettem egyet és nem hittem a szememnek. Nem...az lehetetlen. Nem lehet itt. De mégis, a kezembe tartottam azt a kottát, amit az iskola Titkos Termében találtam. Az a darab, aminek a hangulata leírhatatlan, ami úgy változik, ahogyan érzel.
-Fiúk!- néztem Stewra és Tylerre. Abbahagyták a beszélgetést és mind a ketten kíváncsian néztek rám- Eljátszom ezt a darabot és amikor végeztem, légyszi elmondanátok, hogy milyennek hallottátok?- mindketten bólintottak én pedig elkezdtem játszani. Lágy dallama volt, akárcsak egy szerelmes dal. A fejembe egy szöveg jelent meg:   

Csak jött, és belépett az életembe.
Olyan volt, mint legszebb képzeletembe.
Mosolya, mint a napsütés a vihar után,
Érintése, oly selymes, mint egy selyem hullám.
Ragyogó szemei, oh, mint két gyémánt.

 

Nem, tudod még, hogy ki vagyok.
Nem tudod még, hogy mit hagyok.
Te vagy az, tudom, hogy te vagy az
Ki előtt nem kell, e bájos maszk. 

 

Nevetésed, oly csilingelő, mért nyomod el?
Miért csak oly ritkán hozod el?
Beleveszek e két gyönyörű szempárba,
Ezen keresztül próbállak megérteni, hátha.
Olvasni lelkedbe lehetetlen, de ez kell ma.

 

 

Nem, tudod még, hogy ki vagyok.
Nem tudod még, hogy mit hagyok.
Te vagy az, tudom, hogy te vagy az
Ki előtt nem kell, e bájos maszk. 

 

A darab még folytatódott, de a szöveg itt véget ért, nem hallottam többet. Amikor vége lett egy ideig még csukott szemmel letartottam az utolsó akkordot, de utána pillantásom rögtön a két fiúra esett, aki megbabonázva ültek a helyükön. 
-Na? Ennyire...rossz volt?- nevettem el magamat kínosan, miután már, hosszú percek óta nem válaszoltak. Stew ocsúdott fel először.
-Nem, dehogy, ellenkezőleg! Azt kérdezted milyen volt számomra, igaz?- aprót biccentettem- Nos...Vidám. Rettentően vidám, de a közepe fele, volt egy mélyebb, szomorúbb, sőt! Haragos rész, de visszatért utána a vidámság.-Hmm, furcsa. 
-Tyler?
-Nekem...nem is tudom, egy nagy katyvasz volt, persze jó értelembe!- tette hozzá gyorsan- viszont a végére megnyugodott.
-A szöveget nem is hallottátok?
-Milyen szöveget?- kérdezték kórusba. Ez, nagyon érdekes.Lehet, csak magamban énekeltem? Nem, nem, tudom, hogy hangosan. De, akkor miért nem hallották? Ezen morfondíroztam, amikor megindultak az ujjaim a billentyűkön. Nem ismertem ez a darabot, még sosem hallottam. Az ujjaim, mégis úgy siklottak, mintha már több éve gyakorolnám. Szöveg nem volt, ehhez nem is kellett, így volt gyönyörű. Oldalra pillantottam a fiúkra, de nem láttam őket tisztán, csak homályosan, viszont elmosódott arckifejezésükről is tisztán kivettem az őszinte döbbenetet. Lekaptam az ujjaimat a billentyűkről, de a burok nem múlt el. Nem tudtam, mi tévő legyek. Lehunytam a szememet, és az előző dal ritmusára elénekeltem azt a szöveget, ami csukott szemhéjamon keresztül megjelent előttem: "Oldozd fel védelmedet, oldozz el, teremtsd meg újra kényelmedet."  Kinyitottam a szememet és a burok semmivé lett. Megkérdeztem a fiúkat, hogy ők tudják e, mi volt ez. Tyler csak a fejét rázta, Stew azonban ijedt tekintettel nézett rám.
-Ez egy védő bűbáj volt, de, hogy idézted meg? Nem mondtál ki semmilyen varázsigét, és a feloldozó bűbáj...honnan ismered? 
-Ne..Nem tudom. Én nem...nem akartam tényleg.- teljes sokkban álltam a zongora mellett. Mi volt ez?

♣♣♣♣♣

  A megbeszélt időpontban találkoztunk Daniellel és indultunk haza. A fiúk jókat röhögtek a kocsin mellettem, én azonban csak az ablakon kibámulva újra és újra végiggondoltam a hangszerboltban történteket. Stew azt tanácsolta, mondjam el Stefan professzornak. Én is így gondoltam, de valami visszatartott benne, hogy nem lenne jó ötlet. Hamar hazaértünk, útközben Tylert kiraktuk és hárman zötykölődtünk be az erdő közepébe nagynéném házába. Amikor beléptünk meleg vacsora fogadott bennünket. Tepsiben sült csirke volt rizzsel, salátával és zöldségekkel és egy kis desszertgyanánt zserbót készített Olivia. Amikor végeztem megköszöntem a vacsorát és kimentem a kertbe. Daniel és ott ült egy padon és olvasott. Amikor csukódott az ajtó felnézett és maga mellé mutatott, hogy ha szeretnék nyugodtan üljek le. Megköszöntem és letelepedtem a padra mellé. Ő visszafordult a könyvéhez, ami ha jól láttam egy verses kötet volt. Nem akartam zavarni, csendben ültem és az égboltot pásztáztam. Valamelyik 2 csillag ott fenn a sok közül édesanyám és édesapám. Ezt az elméletet Londonban mindenki kinevette, de én hittem benne, hogy onnan figyelnek. Hogy minden helyzeteben velem vannak. Megmarkoltam a nyakláncomat és lehunytam a szememet. Felidéztem magamban a képed anyáról, amit Olivia dobozában találtam, a szemeit, amiket tőle örököltem. Olyan gyönyörű volt, olyan szerény és kedves mosollyal nézett a kamerába, sütött róla a jóság. Miért nem ismerhettem soha? Miért vették el tőlem?  Amikor kinyitottam a szememet Daniellel találtam szembe magamat, aki kifejezéstelen arccal nézett rám.
-Mi a baj Fifi?
-Oh- vettem észre, hogy kifolytak a könnyeim, és gyors mozdulattal letöröltem őket- Csak a szüleimre gondoltam. Banyek, utálok mások előtt sírni.
-Sírni emberi dolog. Ez nem a gyengeséget jelenti, hanem, hogy már túl sokáig voltál erős.
-Ezt is ebből a verseskötetből olvastad?
-Nem.- válaszolta lazán és hátradőlt a padon- Ilyen bölcsnek születni kell.- villantott rám egy lehengerlő mosolyt. Hogy tud ilyen tökéletesen mosolyogni és közben ilyen laza maradni? Az aranybarna haja enyhén  borzas volt, mintha csa

-Nem, nincs igazad.-hajolt előre a padon- Nálam nincs tökéletesebb ember.- haja enyhén borzas volt, mint ,aki most kelt ki az ágyból, ahogyan mosolygott, ajkai látni engedték hófehér fogait. Várj, mi? 

-Ja, igen bocs, elfelejtettem, hogy nálad csak kevés tökéletesebb ember van.- válaszoltam nevetve, de azért örültem, hogy a sötétben nem látta az arcomat elöntött pírt. Miért is nézegetem meg az arcának apró vonásait? A szememet forgatva felálltam és a fáradságomra hivatkozva bementem a házba, fel a szobámba. Stew a fürdőben volt, így én levágtam magamat ruhástul az ágyra, majd úgy ahogy voltam elnyomott az álom.  Másnap reggel a madarak csiripelése keltett, csak éppen nem úgy ahogyan a mesékben. Nem, a madarak szó szerint üvöltöztek, verték az ereszt és ki tudja még, hogy mit csináltak. Az ablaknak dobtam, az ágyon lévő összes párnát és miután kifogytam belőlük kénytelen voltam felkelni. Letusoltam, feltúrtam anyu szekrényét és kiválasztottam egy sima fekete szoknyát egy fekete pólóval. Kicsit sötét, de ma valahogy a madarak miatt ilyen volt a hangulatom. Komolyan, lassan a madarak hangosabb bulit csapnak, mint mi. Remélem este nem tartanak egy after party-t, mert akkor én megőrülök. Lementem a konyhába, de még annyira korán volt, hogy mindenki aludt. Csináltam egy pirítóst, egy kávét és letelepedtem a kinti padra. A napfelkeltével együtt megreggeliztem és miután már csak egy üres tányért és bögrét fogtam, üldögéltem még a hűs őszi reggelben. Lassacskán Stefan professzor is csatlakozott. Beszélgettünk egy kicsit a zenéről, meséltem neki arról, hogy az árvaházban hogyan tanított meg zongorázni az a lány, hogy mit terveztem az iskola elvégezte után, és arról, hogy most már nem vagyok benne biztos, ezt kellene e tényleg csinálnom. Majd eszembe jutott a tegnap. El kell neki mondanom. Egy ideig csöndben örlődtem magamba, majd győzött a józan eszem és mindenről beszámoltam Stefan professzornak, persze, azt nem említettem, hogy direkt a hangszerboltba mentünk. Egy ideig csöndben maradt, majd csak ennyit válaszolt:

-Holnap elmegyünk az Éjszaka Mestereihez.- felállt és távozott. Lassacskán én is követtem. Délelőtt nem volt semmi dolgom, tanulás ráér, így elmentem végre a hatalmas könyvtárba. Kiválasztottam egy Shakespeare kötetet, majd visszamentem az udvarra a kis padocskámra. Egészen ebédig olvasgattam, délután gyakorlatoznom kellett volna Stefan professzorral, aki azonban ezt elhalasztotta, mert fontos elintézni valói voltak, ha jól láttam leveleket írt. Visszamentem olvasgatni, mígnem Daniel jelent meg mellett és kérdezés nélkül helyet foglalt, amit nem mondom, hogy bántam volna. A kezében volt a tegnapi verseskötet is. Végignézett a ruhámon és eleresztett egy gúnyos mosolyt:
-Nem tudtam, hogy bejön az emós stílus.
-Haha, nagyon vicces vagy. Nem, nem jön be, csupán szeretem a feketét. Egyébként az esetek kilencven százalékában te is feketében vagy.- vágtam vissza neki. Végignézett a ruháján, ami nagy pechkemre világos volt. Fehér pólóban és világos farmerben ült mellettem, ami kiemelte óceán kék szemét. Végigmutatott magán, én meg csak megráztam a fejemet és visszamerültem a könyvembe. Nem olvashattam sokáig, mert lecsapta a könyvét (szegény könyv) és felém fordult.
-Túl sok az energiám. Elmegyek sétálni egyet az erdőbe. Szeretnél csatlakozni, Fifi?
-Soha nem fogod megtanulni a nevemet, ugye?- húztam össze a szememet.
-Pontosan tudom, a nevedet Flora Griffin. De valljuk be, a Fifi sokkal cukibb. Na, meg persze, tudom, hogy ezzel is idegesíthetlek.- mondta és kaptam mellé egy hatalmas mosolyt is. Direkt látványosan szépen (!) lehelyeztem a könyvemet és elindultam vele az erdőbe. Meg is említettem neki, hogy hogy tehette azt a dolgot szegény verses kötettel, ő azonban csak legyintett és ment tovább. Az út során nem beszéltünk túl sokat, de amikor igen, akkor az nagyon jó volt. Egyszer azonban a patak partján egy fránya kövön megcsúsztam és Daniel kapott utánam. Keze puhán tartotta a derekamat, ajkát félmosolyra húzta. Arcomat elöntötte a pír és egy köszönömöt mormogva felálltam, azonban a köveken újra megcsúsztam, belekapaszkodtam a pólójába, ami nem volt egy túl biztos pont, így magammal rántva Danielt is, beleestünk a patakba, aminek alja szerencsére iszapos volt, így nem hasították fel a kövek a bőrünket. Amint a fenekemre érkeztem, kitört belőlünk a nevetés.
-Közveszélyes vagy Fifi.- majd lelocsolt.
-Hé!- kiáltottam és visszaadtam neki egy sokkal nagyobb vízfröcskölést. Így játszottunk a vízben, mint az óvodás kisgyerekek. Fröcsköltük egymást, versenyeztünk (amit mondnom sem kell, hogy ő nyert), majd amikor már mind a ketten kellően átáztunk, kiültünk a parkra száradni. A víz után rettentően hideg volt az enyhe szellőcske is dideregve ücsörögtem Daniel mellett. Egy pillanattal később mellém húzódott és átkarolt.
-Váltsunk szurikáta üzemmódba.- mondta. Arcomat elöntötte ismételten a pír, direkt nem néztem rá. Így néztük végig a naplementét. Amint eltűnt a nap, felálltunk és elindultunk haza. Haját, mint egy kiskutya, megrázta, így tökéletesen kócos lett. Még vizesen is ugyanolyan tökéletes volt. Fehér pólója rátapadt a testére, így látni engedte kidolgozott testét. Én megláttam magamat a víz tükörképében, és mint valami kicsi troll, úgy néztem ki. Hajam csimbókokban száradt, ruhám gyűrötten száradt meg, arcomat megcsípte a nap, és fáradt karikák húzódtak a szemem alatt. Vacsorára érkeztünk haza, ami pont jó volt, mert az ebédet is kihagytuk, így farkaséhes voltam. Kétszer is szedtem a tányéromra, majd egy nagy gyümölcssalátát is megettem. Stefan professzor felzavart a szobámba, mondván hogy megfázok, ha tovább maradok ezekben a vizes göncökben, igaz, ezt kajálás előtt is mondta de...ha éhes az ember semmi más nem érdekli a kaján kívül. Elköszöntem és magamra zártam a fürdőszoba ajtót.

 

 

 

 

 

 

Megosztás a facebookon