Flora Griffin vagyok, 15 éves, lány. Londonban Sacred Heart High School-ra járok. Árvaházban élek, a szüleim meghaltak amikor kicsi baba voltam. Szerintem ennyit elég is tudni rólam. :) (Ez egy kitalált történet, kitalált szereplőkkel. Ha bármilyen hasonlóságot veszel észre a valóság és a történet között, az a véletlen műve)

Varázslatos Ének

1.rész

 

 

1.fejezet

 

 

  Sötét utcán futottam, egy fekete csuklyás ember követett. Egy régi ház romjai között bújtam el, és hosszan kifújtam a levegőt, lehagytam. Ám ekkor fölém tornyosult, én pedig sikítottam ahogyan a torkomon kifért. Így ébredtem Hétfő reggel, izzadtan és könnyes szemmel. Már megint ez az álom...2 napja ugyanezt álmodom, csak más körülmények között és más a cselekmény, de a csuklyás alak egy és ugyanaz. Lassan már az őrületbe kerget. Rápillantottam az órámra. Hajnali 4 óra...Juppi ma is kipihenten mehetek iskolába. :( Nagy nehezen kimásztam az ágyból és kibotorkáltam a fürdőbe. Amikor benyitottam óriási rendetlenség fogadott, a krémjeim szétkenve, a cuccaim eldobálva és egy sárgás festékkel a tükrömre a következő volt írva: Szánalmas! Béna! Undorító! Lúzer! Egy könnycsepp gördült le az arcomon, de amilyen gyorsan jött én olyan sebességgel és indulattal töröltem le. Már csak 3 év és elhúzhatok innen. Akkor itt hagyom Londont örökre és irány Las Vegas,Los Angeles, New York! És végre azzal foglalkozhatok amit igazán szeretek! A zenével és a színészkedéssel! Az alagsorban van egy ősrégi, poros zongora, (A kinézet ne tévesszen meg, a hangja bámulatos.) azon szoktam gyakorolni.  

  4 éves voltam amikor rátaláltam arra a hangszerre. A nevelő anyám (Banyika) leküldött az alagsorba ó, hogy hozzak fel lekvárt. Amikor beléptem, rögtön megláttam a sarokban a zongorát, egy lány játszott rajta. Ha jól emlékszem Mozarttól a Varázsfuvolát.

-Milyen gyönyörű!- léptem oda a lány mellé- nagyon tehetséges vagy!- összerezzent, és elütött egy billentyűt majd rám nézett.
- Bocsánat, nem akartalak megzavarni!- néztem rá bűnbánóan.
-Semmi baj.- mosolygott rám.
-Mióta zongorázol?- kérdeztem kicsit megszeppenve.
-Amióta egyszer engem is leküldtek ide lekvárért és rátaláltam erre a gyönyörű hangszerre.
-Engem is meg tudsz tanítani?- kérdeztem csillogó szemmel.
-Fólia! Hol van már a lekvár?- kiáltott Banyika. 4 éve itt vagyok, azaz kicsi baba korom óta, és még mindig nem tudja a nevemet.
-Milyen név az hogy Fólia?
-Még...nem jegyezte meg a nevemet.
-Mióta vagy itt pici lány?- kérdezte tőlem barátságosan.
-4 éve...
-Este nyolckor itt várlak!- mondta majd a kezembe nyomott egy üveg lekvárt én pedig rohantam föl.
-Mi tartott ennyi ideig?- nézett rám bosszúsan a banya.
-Hát...egy patkány elkezdett üldözni és egy kis időbe telt míg megszelidítettem.- néztem ártatlan bociszemekkel.

  Hajnali 6 óra van. Hogy elszaladt az idő a meséléssel! Gyorsan összekaptam magam, és már futottam is az ebédlőbe. Elvettem a reggelimet és szétnéztem. Középen egy nagy kör alakú asztal a "menők" helye. Ettől balra egy nagyon hosszú téglalap alakú asztal, itt a "semlegesek" ülnek. És jobbra pedig egy ugyanilyen asztal, csak itt a "maradék" ül. Maga az étkező egyébként nagy.  A padlót fekete, míg a falakat narancsos színű csempe díszíti. A falon középen egy kesze-kusza minta fut végig. Én hova tartozom? A szomorú tény az, hogy még a maradék sem fogad be. Szóval megyek a könyvtárba és egy izgalmas könyv társaságában elfogyasztom a vajas kenyeremet, a felvágottat és a sajtot, majd indulás iskolába. Út közben egy dalt dúdolok:"Rám világít a holdsugár, Egyedül, egy veszedelmes éjszakán. De hangodat hallom az erdő hűs fagyában, A messziről süvítő szél dalában. Nem tudom honnan ismerem ezt a dalt, de nagyon tetszik. Ezt énekelgettem, mikor egy fiú toppant elém.

-Gyere! Sietnünk kell!
-Mi? Ismernem kéne téged? És mégis hova megyünk? Mi ez a nagy sietség?
-Áhh...tipikus nő. Túl sok a kérdés! Ki miatt maradnál?
-Én...- ezen elgondolkoztam. Engem itt senki sem szeret, nincsenek barátaim. Nincs veszteni valóm.- Jól van menjünk.- válaszoltam határozottan.
-Lady erre tessék!- mutatott egy piszkos kukára.
-Tessék? Ez...- nem tudtam befejezni a mondatot, mert belelökött. Vártam a koppanást, de csak zuhantam lefelé, míg nem selymes fűbe puffantam. Körbenéztem és nem hittem a szememnek. London nem volt már sehol! Csak egy gyönyörű mező. Bársony sima fű, hatalmas fák, illatos virágok, a távolban hegyek húzódtak és egy nagy erdő. A madarak csicseregtek, egy dallamot énekeltek, az őzek nyugodtan legelésztek, a gidák játszadoztak a nyuszik ugráltak. Minden tökéletes volt! Én csak ugráltam, táncoltam és csupán boldog voltam.

Az önfeledt jókedvemnek az ismeretlen fiú vetett véget.

-Gyere, elkésünk!
-De hát azt sem tudom ki vagy, hogy hívnak és hogy hova megyünk.- fontam karba a kezemet. Most jobban megnéztem magamnak. Elálló fülek, hatalmas barna szemek, kicsit kiálló fogak vézna kezek lábak...kétség kívül egy egérre hasonlít- gondoltam magamban.
-Steward Moppy a nevem, és ha jól emlékszem te pedig Flora vagy.
-Ezt meg honnan tudod? néztem rá értetlenül.- be sem mutatkoztam.
-Téged és a családodat mindenki ismeri! A Griffin család egy igazi legenda!
-Hogy MI VAN?- nemértettem ezt az egészet.Hogy lennénk már egy legenda?- A szüleim meghaltak autó balesetben amikor kicsi voltam.
-Jesszus Szent Sajtos Nokedli! Mekkora baromságokkal tömték tele a te fejedet! Amikor Mindenkort a világunkat majdnem végleg ellepte a Sötétség, akkor a szüleid kezükbe vették az irányítást.  A születésed napján visszaverték a Sötétség és Gropher el akart téged pusztítani. Édesanyádat megölte de téged nem tudott. Senki sem tudja, hogy mi történt, de azóta nem tért vissza a Sötétség. Édesapád viszont nem bírta elviselni a felesége halálát, így ő is eltávozott tőlünk, téged pedig biztonságba helyeztek Londonba, az Embiótákhoz. Viszont most, hogy betöltötted a 15. évedet járhatsz a Haviscol-ra (ejtsd: Havaszikol). Oda igyekszünk. Az igazgató majd mindent részletesebben is el fog neked mondani.- mikor befejezte én csak a földet bámultam, és próbáltam megemészteni mindazt amit mondott. Tizenöt évig hazugságban éltem és semmit nem tudtam a múltamról?
-Bocsánat, fel kell dolgoznom még a hallottak...-Gondolkozz ameddig csak akarsz és jólesik, de közben haladjunk!- mosolygott rám kedvesen Stew.

 

 

 

Megosztás a facebookon