Sziasztok! Meg is hoztam a második fejezetet remélem tetszik! Ha igen és szeretnétek a további folytatást, akkor jelezzétek nekem. :) Jó szórakozást, jó olvasást! Puszi :))

Varázslatos Ének

1.rész

 

 

 

2.fejezet

  

  Fél órán keresztül Stewval csendben ballagtunk egymás mellet. Én próbáltam felemészteni azt, amit megtudtam a családomról és a múltamról. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy Pont én, Pont az én családom...Teljesen elmélyedtem a gondolataimban, Stew rángatott vissza a valóságba.- Minden rendben Flora? 
-Persze...mit is mondtál, hogy hívják ezt a világot?
- Mindenkor.
-Ahamm...- és itt be is fejeztük a beszélgetést. Csöndben ballagtunk egymás mellett, mígnem egy faluba érkeztünk, ahol Nagyon vidám hangulat volt. Az emberek nevettek,beszélgettek egymással, senki nem veszekedett csak egyszerűen jól érezték magukat. Együtt. Legszívesebben itt maradtam volna egy aprócska fakunyhóba megbújva.
-Ugye itt maradunk?- néztem rá Stewra csillogó szemmel.
-Nem, közel sem. Még nagyon messze vagyunk az iskolától. De lesz még alkalmad ide visszajönni.- és ezzel Stew megint lezárta a beszélgetést. Most egy erdőbe mentünk be, ahol hatalmas fák voltak. Süvített a szél, mintha beszélne. Állatok járkáltak a bokrok és egyéb növények között. Egyszer egy őzike ugrott elénk, majd egy vaddisznó család gondolta úgy, hogy előttünk kell átkelniük. Én ugyan nem bántam, szívesen kiélveztem ebben a világban minden egyes percet. Olyan varázslatos ez az egész...na de Stew már nem gondolta olyan bámulatosnak ezeket, csak az orra alatt motyogott: "El fogunk késni! Pont itt kell átkelni?" 

-Mondd csak Stew, te mindig ilyen beszédes vagy?- kérdeztem meg, mert tényleg kíváncsi voltam, na meg nem volt már kedvem csöndben ballagni mellette.
-Nem... csak... te egy igazi legenda vagy és a családod... és hát... kicsit furán érzem magam...
-Londonba azért nem szerettek, mert egy senki voltam itt meg azért, mert a családom...- kezdtem el lebiggyesztett szájjal, de a fiú közbevágott.
-Ne! Ne érts félre! Én nagyon is a barátod szeretnék lenni csak...hát...velem sem nagyon barátoztak sosem, és nem tudom hogyan kell.
-Akkor majd együtt tapasztaljuk ki!- mosolyogtam rá szélesen. Rám emelte a tekintetét és ő is elmosolyodott. Az út további részén már nem volt közöttünk csönd. Meséltem neki Londonról és a mindennapjaimról, ő pedig mesélt a családjáról. 3 testvére van, egy nővére, egy bátyja és egy öccse. A nevüket nem tudtam megjegyezni. Elmesélte még, hogy az apukája szolgált a szüleim hadseregébe és hogy az anyukám jóban volt az ő édesanyjával. Éppen azt mesélte, hogy amikor kicsi volt volt egy hörcsöge aki nem nagyon szerette őt, mert mindig megette előle a sajtot, és ekkor megérkeztünk. Egy óriási (még annál is hatalmasabb, mint amekkorát elképzelsz :) )  és iszonyatosan öreg épület volt előttünk. Nagy fényes aranykapu vette körbe az iskolát, mögötte pedig egy erdő húzódott. Ment le a nap és így úgy tűnt, mintha az egész ragyogna. 
-O! Meg is érkeztünk! Észre sem vettem!- nevette el magát Stew.
-Mikor veszel te észre bármit is.- nevettem rá.
-Rohannunk kell! Már csak öt percünk van beérni!- és ekkor elkezdtünk iszonyatos sebességgel futni. Az aranykapu magától kinyílt, kérdezni akartam Stewtól, de most nem volt rá idő. Éppen beestünk az igazgató irodájába, ahova egy négy emelet hosszú lépcső vezetett föl. Az iroda nagyon rumlis volt, mindenhol könyvek, lapok, tollak és újságok voltak. Amikor benyitottunk egy magas, ősz, szemüveges férfi nézett ránk. Zöld ing és fekete nadrág volt rajta és mikor megpillantott minket a szeme sarkában megjelentek a jellegzetes nevetőráncok. Felemelte a kezét és a papírlapok egy szempillantás alatt a szép rendben voltak az asztalanon. Csak ámultam, hogy ezt hogyan csinálhatta.
-Köszönöm Steward, hogy idehoztad Florat. Menj le vacsorázni.
-Viszontlátásra, Jó éjszakát! Flora, holnap találkozunk!- azzal kiment és óvatosan becsukta az ajtót. Egyedül maradtam az igazgatóval. 
-Flora, gondolom Stew mesélt a családodról...- kezdte az ismeretlen férfi.
-Igen elmesélt mindent. De...miért pont London?
-Mert a mi világunkban nem ismert annyira az a hely, csak a tanult emberek számára...ott voltál igazi biztonságban. Hadd mutatkozzam be. Rasmus Wassmer vagyok, a Haviscol igazgatója. Ha bármire szükséged lenne, csak szólj bátran. Van valami kérdésed?
-Nincs...
-Menj le az ebédlőbe vacsorázz meg, a helyettesem majd elvezet a szobádba.
-De hát hol van az ebédlő?- választ már nem kaptam, mert az ajtón kívül találtam magam.Na jólvan-gondoltam magamban- menjünk le a földszintre. És igazam volt! Fél órás bolyongás után megláttam a feliratot:  Hami-Étkező
Mikor benyitottam, nem volt már benn senki, csak egy alacsony nő beszélgetett egy idős, barna hajú nővel. Az ajtó elég hangosan nyílt ki, úgyhogy rögtön felém kapták a fejüket.  Hirtelen azt sem tudtam mit is kéne mondanom. Csak néztem őket árva tekintettel és már nyitottam volna a számat, hogy köszönjek, mikor megszólalt a az idősebb nő.

-Ugye, mikor meglát két felnőttet akkor köszön! Hát nem tanították meg magát a jó modorra? Egyáltalán ki vagy te? Mert ugye a bemutatkozást sem hallhattuk!- mordult rám. Gyorsan válaszoltam is, nehogy még egyszer kifakadjon itt nekem.
-Jó estét! Flora Griffin vagyok, most érkeztem...hát úgy kábé 5 perce, ha jól számolom. Pont mikor nyitottam a számat köszönni szerettem volna.  Az igazgató küldött le, hogy vacsorázzam meg, utána meg a helyettese ha minden igaz elkísér a szobámba.
-Bizonyára azt akarta mondani, hogy igazgató úr- kezdte megint a kötekedést- és tiplizzen ide, mert 3 perce van.  A vacsora isteni volt, annak ellenére is, hogy úgy kellett mindent behabzsolnom. 

  Szerencsére az alacsony nő vezetett fel a szobámba, nem a kötekedős. A második emeletre mentünk és egy előtérbe vezetett onnan nyíltak a szobák. Az előtér nagyon barátságos volt, egy nagy kandalló égett középen, voltak puffok, eléggé kényelmesnek tűnő fotelek, asztalok és persze a folytonos nyüzsgés. Az egész hatalmas, szórakoztató és vidám volt. Kiderült, hogy nem szobám hanem szobánk ugyanis  egy szobatársam is akadt. Amikor benyitottam az ágyon feküdt és olvasott egy tej szőke, vidám lány aki valamivel magasabb mint én. Az ajtó nyikordult egyet és ő rögtön rám emelte tengerkék szemét. Na tessék, itt mindenütt nyikorognak az ajtók? Első dolgom lesz egy gondnokot hívni, hogy olajozza meg az összeset. Éppen köszöntem volna, de megcsörrent a telefonja és kiment mellettem. Addig én körülnéztem. Jó nagy szoba volt ugyanis volt bent kettő ágy, közéjük kettő íróasztal furakodott be. Két nagy gardróbszekrény és egy komód. A fürdő sem volt a legkisebb. Ledobtam magamat a szabad ágyra amin egy türkizkék lepedő és párna volt. A szoba tejeskávé színű a padló fából volt. Két hatalmas ablakunk is volt, előttük egy pici kanapéval és nagy ablakpárkánnyal.

 

Nagyon tetszett ez a szoba annyira jó hangulata volt. Igazából az egész iskola olyan...élettel teli, mozgalmas és vidám. Azon gondolkoztam, hogy vajon reggel  finom lesz e majd a kaja és hogy vajon mit  fognak adni...remélem bőségesebb lesz, mint az árvaházba, ahol csak egy szelet vajas kenyeret és felvágottat kaptunk...nyikordult az ajtó és belépett a szöszi lány.

-Szia! Bocsánat, anyukám hívott és muszáj volt felvennem. Te Flora vagy ugye? Én Kiera Brawn, de hívj csak Kikinek. Hogy tetszik a suli? Engem már most elbűvölt teljesen. Annyira várom a holnapi órákat. Jajj annyit fecsegek, mesélj egy kicsit magadról- annyira barátságos és közvetlen volt. Én meg az ellentéte.
-Amm...Ja nagyon mozgalmas suli...amm...izé...nekem nincs becenevem hívj ahogy csak akarsz...hát...Londonból jöttem...
-London? Mindig is el akartam oda jutni csak hát, anyagi okok miatt, nem jött még össze.- mondta és lehajtotta szöszke fejét. Beállt közöttünk egy kínos csend én pedig feltettem a leghülyébb kérdést az egész világon.
-Szerinted finom lesz a reggeli?- rám nézett és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Nem tudom mikor nevettem utoljára ilyen jót. Mikor nevettem utoljára?.....

Megosztás a facebookon

Flora Griffin vagyok, 15 éves, lány. Londonban Sacred Heart High School-ra járok. Árvaházban élek, a szüleim meghaltak amikor kicsi baba voltam. Szerintem ennyit elég is tudni rólam. :) (Ez egy kitalált történet, kitalált szereplőkkel. Ha bármilyen hasonlóságot veszel észre a valóság és a történet között, az a véletlen műve)

Varázslatos Ének

1.rész

 

 

1.fejezet

 

 

  Sötét utcán futottam, egy fekete csuklyás ember követett. Egy régi ház romjai között bújtam el, és hosszan kifújtam a levegőt, lehagytam. Ám ekkor fölém tornyosult, én pedig sikítottam ahogyan a torkomon kifért. Így ébredtem Hétfő reggel, izzadtan és könnyes szemmel. Már megint ez az álom...2 napja ugyanezt álmodom, csak más körülmények között és más a cselekmény, de a csuklyás alak egy és ugyanaz. Lassan már az őrületbe kerget. Rápillantottam az órámra. Hajnali 4 óra...Juppi ma is kipihenten mehetek iskolába. :( Nagy nehezen kimásztam az ágyból és kibotorkáltam a fürdőbe. Amikor benyitottam óriási rendetlenség fogadott, a krémjeim szétkenve, a cuccaim eldobálva és egy sárgás festékkel a tükrömre a következő volt írva: Szánalmas! Béna! Undorító! Lúzer! Egy könnycsepp gördült le az arcomon, de amilyen gyorsan jött én olyan sebességgel és indulattal töröltem le. Már csak 3 év és elhúzhatok innen. Akkor itt hagyom Londont örökre és irány Las Vegas,Los Angeles, New York! És végre azzal foglalkozhatok amit igazán szeretek! A zenével és a színészkedéssel! Az alagsorban van egy ősrégi, poros zongora, (A kinézet ne tévesszen meg, a hangja bámulatos.) azon szoktam gyakorolni.  

  4 éves voltam amikor rátaláltam arra a hangszerre. A nevelő anyám (Banyika) leküldött az alagsorba ó, hogy hozzak fel lekvárt. Amikor beléptem, rögtön megláttam a sarokban a zongorát, egy lány játszott rajta. Ha jól emlékszem Mozarttól a Varázsfuvolát.

-Milyen gyönyörű!- léptem oda a lány mellé- nagyon tehetséges vagy!- összerezzent, és elütött egy billentyűt majd rám nézett.
- Bocsánat, nem akartalak megzavarni!- néztem rá bűnbánóan.
-Semmi baj.- mosolygott rám.
-Mióta zongorázol?- kérdeztem kicsit megszeppenve.
-Amióta egyszer engem is leküldtek ide lekvárért és rátaláltam erre a gyönyörű hangszerre.
-Engem is meg tudsz tanítani?- kérdeztem csillogó szemmel.
-Fólia! Hol van már a lekvár?- kiáltott Banyika. 4 éve itt vagyok, azaz kicsi baba korom óta, és még mindig nem tudja a nevemet.
-Milyen név az hogy Fólia?
-Még...nem jegyezte meg a nevemet.
-Mióta vagy itt pici lány?- kérdezte tőlem barátságosan.
-4 éve...
-Este nyolckor itt várlak!- mondta majd a kezembe nyomott egy üveg lekvárt én pedig rohantam föl.
-Mi tartott ennyi ideig?- nézett rám bosszúsan a banya.
-Hát...egy patkány elkezdett üldözni és egy kis időbe telt míg megszelidítettem.- néztem ártatlan bociszemekkel.

  Hajnali 6 óra van. Hogy elszaladt az idő a meséléssel! Gyorsan összekaptam magam, és már futottam is az ebédlőbe. Elvettem a reggelimet és szétnéztem. Középen egy nagy kör alakú asztal a "menők" helye. Ettől balra egy nagyon hosszú téglalap alakú asztal, itt a "semlegesek" ülnek. És jobbra pedig egy ugyanilyen asztal, csak itt a "maradék" ül. Maga az étkező egyébként nagy.  A padlót fekete, míg a falakat narancsos színű csempe díszíti. A falon középen egy kesze-kusza minta fut végig. Én hova tartozom? A szomorú tény az, hogy még a maradék sem fogad be. Szóval megyek a könyvtárba és egy izgalmas könyv társaságában elfogyasztom a vajas kenyeremet, a felvágottat és a sajtot, majd indulás iskolába. Út közben egy dalt dúdolok:"Rám világít a holdsugár, Egyedül, egy veszedelmes éjszakán. De hangodat hallom az erdő hűs fagyában, A messziről süvítő szél dalában. Nem tudom honnan ismerem ezt a dalt, de nagyon tetszik. Ezt énekelgettem, mikor egy fiú toppant elém.

-Gyere! Sietnünk kell!
-Mi? Ismernem kéne téged? És mégis hova megyünk? Mi ez a nagy sietség?
-Áhh...tipikus nő. Túl sok a kérdés! Ki miatt maradnál?
-Én...- ezen elgondolkoztam. Engem itt senki sem szeret, nincsenek barátaim. Nincs veszteni valóm.- Jól van menjünk.- válaszoltam határozottan.
-Lady erre tessék!- mutatott egy piszkos kukára.
-Tessék? Ez...- nem tudtam befejezni a mondatot, mert belelökött. Vártam a koppanást, de csak zuhantam lefelé, míg nem selymes fűbe puffantam. Körbenéztem és nem hittem a szememnek. London nem volt már sehol! Csak egy gyönyörű mező. Bársony sima fű, hatalmas fák, illatos virágok, a távolban hegyek húzódtak és egy nagy erdő. A madarak csicseregtek, egy dallamot énekeltek, az őzek nyugodtan legelésztek, a gidák játszadoztak a nyuszik ugráltak. Minden tökéletes volt! Én csak ugráltam, táncoltam és csupán boldog voltam.

Az önfeledt jókedvemnek az ismeretlen fiú vetett véget.

-Gyere, elkésünk!
-De hát azt sem tudom ki vagy, hogy hívnak és hogy hova megyünk.- fontam karba a kezemet. Most jobban megnéztem magamnak. Elálló fülek, hatalmas barna szemek, kicsit kiálló fogak vézna kezek lábak...kétség kívül egy egérre hasonlít- gondoltam magamban.
-Steward Moppy a nevem, és ha jól emlékszem te pedig Flora vagy.
-Ezt meg honnan tudod? néztem rá értetlenül.- be sem mutatkoztam.
-Téged és a családodat mindenki ismeri! A Griffin család egy igazi legenda!
-Hogy MI VAN?- nemértettem ezt az egészet.Hogy lennénk már egy legenda?- A szüleim meghaltak autó balesetben amikor kicsi voltam.
-Jesszus Szent Sajtos Nokedli! Mekkora baromságokkal tömték tele a te fejedet! Amikor Mindenkort a világunkat majdnem végleg ellepte a Sötétség, akkor a szüleid kezükbe vették az irányítást.  A születésed napján visszaverték a Sötétség és Gropher el akart téged pusztítani. Édesanyádat megölte de téged nem tudott. Senki sem tudja, hogy mi történt, de azóta nem tért vissza a Sötétség. Édesapád viszont nem bírta elviselni a felesége halálát, így ő is eltávozott tőlünk, téged pedig biztonságba helyeztek Londonba, az Embiótákhoz. Viszont most, hogy betöltötted a 15. évedet járhatsz a Haviscol-ra (ejtsd: Havaszikol). Oda igyekszünk. Az igazgató majd mindent részletesebben is el fog neked mondani.- mikor befejezte én csak a földet bámultam, és próbáltam megemészteni mindazt amit mondott. Tizenöt évig hazugságban éltem és semmit nem tudtam a múltamról?
-Bocsánat, fel kell dolgoznom még a hallottak...-Gondolkozz ameddig csak akarsz és jólesik, de közben haladjunk!- mosolygott rám kedvesen Stew.

 

 

 

Megosztás a facebookon

Sziasztok! 

 Elhatároztam, hogy írok egy történetet. Már többször megírtam, de tudni kell rólam, hogy elég béna vagyok és minden alkalommal kitöröltem... (haha) De hamarosan érkezik is az első rész, nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek maga a történet.

 Az egész történet csak kitalált, ha valami hasonlóságot vélsz felfedezni az a véletlen műve! Ha pedig valami ötleted/kérdésed van akkor erre az e-mail címre írj: csakegyblog@freemail.hu :))

  Nem ígérhetem, hogy nagyon gyakran tudok majd posztolni, mivel most váltottam iskolát, és nagyon kemény el vagyok halmozva feladatokkal plusz a külön órák, szakkörök, sport... de igyekszem minél többször, leginkább hétvégén. :)

  Igazából ennyit szerettem volna, hamarosan jön az első rész (nagy valószínűséggel holnap) remélem tetszeni fog.

Szép hétvégét! Puszi Sziasztok! 

Megosztás a facebookon